Kukorelly Endre író két másik terézvárosi íróval, Nagy Ildikó Noémivel és Garaczi Lászlóval beszélget az írásról és a hely szelleméről a Szövegező műhelyhez kapcsolódva.
Garaczi László: Mohácsremix
(részlet, 2016.)
Mottó: „Zsiborás remegő térddel állt egy fakó
lépcsőházi pálma takarásában.” (Térey János: Átkelés Budapesten)
Ki a stúdióból, le a lépcsőn, nagyjából egy kilométerre vagyok a lakásomtól, amit az emberem is pontosan tud, ha már ilyen ravaszul kitalálta, hogy akkor tör be hozzám, mikor adásban vagyok, és biztos összepakolt mindent, például a vadiúj, nyolc kás laptévémet, mikor betelefonált az élő adásba, most pedig menekülésszerűen hagyja el a helyszínt, lerohan a lépcsőn, kilép a kapun az utcára, ahogy én is, csak én a Szondi utca elején, ő pedig a végén. Arcul csap a hőség, negyven fok lehet, tiszta erőből futni kezdek az üres Szondin föl a Liget irányába. Szerencsére nem kell járókelőket kerülgetnem, alig vannak az utcán, az árnyékos oldalon szaladok, a nap az úttestet és a mások oldalt égeti. A lábam elé nézek, nehogy valamiben megbotoljak: laposra taposott cigis doboz és csikkek a betonon, felszáradt vizelettócsák sötét foltjai a fal tövében. Rodeózva kikerülök egy piros tűzcsapcsonkot, aztán egy járdára parkolt mopedet és egy kék parkolóórát. Próbálok gyorsítani, kiélesednek az érzékeim, látom a villanyoszlopról letépett plakát maradék csücskén az apró betűket. Egy elkerített építkezési terület miatt le kell mennem az úttestre, a nap égeti a tarkómat, két izmos cigánysrác félmeztelenül, kopaszra nyírva, mint a rabok, a felvonulási terület közepén állva cigiznek, odakurjant az egyik valamit, ahogy elfutok mellettük, fölnevetnek. Egyszintes lakóház kibelezve, csak a főfalak állnak, a tátongó ablakrésen átlátni a másik ház tégláig kopott tűzfalára. Posta, százforintos bolt, patika, antikvitás, köszörűs, fodrász, vegyeskereskedés, pizzéria, aztán a Salsa tánciskola, a háziorvosi rendelő, a Filadiszkont a kirakatában a táblával: bélyegvétel és eladás, a Saigon bisztró szélesre tárt ajtaja mögötti félhomályban bárszékek szomorkodnak, üres a pult, teljes kihaltság. A légáramlat megemel egy kis selyempapírt a járdán, ahogy elfutok mellette. Folyni kezd a verejték a halántékomon. Tartanom kell a sebességet, ha időben oda akarok érni, miközben energiát is kellene tartalékolnom, mert lehet, hogy a végén sprintelnem kell, és aztán, ha elkapom a pasast, még a cuccaimat is vissza kell szereznem, nem érhetek oda teljesen kifulladva.
Lüktet a halántékom, egy kocsi dugja ki az orrát a pincegarázsból, aztán a Jaj, cica alternatív használtruha bolt előtt arra gondolok, hogy ha kocsival jött az ürge, és talált parkolóhelyet a ház előtt, akkor már semmi esélyem elkapni, rég elhajtott az Andrássy, a Podmaniczky vagy a Dózsa György út felé, viszont nálunk általában nincs parkolóhely napközben, mert sokan jönnek kocsival a környékbeli munkahelyekre és a Ligetbe, kérdés persze, ki megy a Ligetbe száz fokban pörkölődni, tehát lehet, hogy az Andrássy útnál parkolt le, vagyis nincs értelme a Szondin végigfutnom, mert vagy lelépett már, vagy a kocsija felé tart gyalog, úgyhogy be fogok majd fordulni jobbra a Bajzán. Egyelőre arra koncentrálok, hogy tartsam a tempót, plakát egy kapun, az van ráírva dőlt betűkkel, hogy egészségnap, egy rózsaszín bicikli, amit a sarkon egy jelzőtáblához lakatoltak. Pizzafutár túráztatja a motorját kereszteződésben, kövér nő bottal a fal mellett, nagy, billegő fenék, egy ideig csak villanások, egy öregember előreszegett álla, ahogy dühödt erőlködéssel halad, derekán tömött biciklistáska, füst szivárog egy narancssárga szemétkukából, a zöldséges előtt fekete táblán felirat: gyalult tök. Kerülgetem az önkormányzati virágkaspókat. Kettévágott petpalack a párkányon, a piszkossárga folyadék tetején vastag csikkréteg, ide jönnek ki dohányozni az alkalmazottak az irodákból. Szőke csaj egy kapualjban, telefonját füléhez tartva kikukkant, körbenéz, halkan beszél, mintha közvetítené, hogy mit lát, mi történik az utcán, aztán gyorsan visszahúzódik. Elrohanok egy összefirkált telefonfülke mellett, harcsabajszos férfi jön szemben izompólóban, kezében hűtőtáskával, aztán egy srác lépked előttem mackósan a járda közepén, mintha dinnyéket kötöttek volna a combjára, erős ember járás, mindjárt utolérem, biztos nem fog kitérni, nehogy már őt bárki ugráltassa, ráadásul ebben a melegben, nem változtat az irányon, megy középen, ha lehet, egy kicsit még izmosabban jár, felkészülve egy lehetséges konfliktusra, mert hallja háta mögött a trappolásom, keze enyhén ökölbe szorul, bármikor készen áll a harcra, ha megsértik, széles ívben kikerülöm, nem nézek oldalra, nem kockáztatom meg, hogy beszóljon valamit, mint a cigók, de érzem, hogy legszívesebben leköpne, mi a fasznak kolbászolok itt a háta mögött.
A pasas a tévémmel most kábé Lendvay utcánál tarthat, ha mondjuk tényleg az Andrássy szervízútján parkol. A kapukon végig egészségplakátok, úgy látszik, a teljes lakosságot mozgósítják, hogy gyógyuljon meg, vagy előzze meg a bajt. Egy Mercédesz ferdén a járdára pakolva, épphogy elférek, aztán kikerülök egy félig beszakadt csatornafedelet, majd egy fényesen gőzölgő kutyaszart.
Lenyűgöző gazdagság, a kihalt és mozdulatlan város ingerek tömegével bombázza az érzékeket. Két overallos pasas egy kisteherautó mellett, döbbenten bámulnak, mintha azalatt került volna a mázsa homok a platóra, míg bementek a kocsmába egy sörre. Egy nő az árnyékban állva azt mondja a telefonjába, hogy jó, akkor nem megyek oda, a hangjában megkönnyebbülés és páni félelem.
Befordulok a Bajza utcába, a piros csíkos szalaggal elkerített munkaterületen két munkás ügyködik valamit, egy vastag kötél lóg a fejük fölött az egyik lakás ablakából. Átvágok a másik oldalra, cuppog a talpam az erjedt szagú ragacsban, mert az Epreskert mellett, ki hinné, eperfák nőnek. Elfutok Jókai Mór sötét és rideg villája mellett, az orosz nagykövetség előtt egy tikkadt rendőrsuhanc rágózik az őrbódénál. Kifordulok az Andrássyra, a követség kerítésén emberek ülnek sorban csomagokkal a lábuknál. A foltozott járda réseiben fű sarjad, zöld csíkok a beton illeszkedési varrataikban. Meglátom az emberemet, csak ő lehet, jól kombináltam. A szervizúton egy koszlott Ford Mondeo csomagtartóját nyitja fel, vállán nagy táskák. A kereszteződésben a lámpa zöldre vált, a várakozó autók fáradtan poroszkálva elindulnak az Oktogon felé. A követség hirdetőtábláján egy varkocsos kislány virágcsokrot ad át Vlagyimir Putyinnak. Futok tovább, T-1000-es szuperrobot vagyok, a jövőből érkeztem, hogy elintézzem azokat, akiknek az utódai a jövőben engem fognak elintézni. Merev derékkal rohanok, átolvadok a követség falán, a túloldalon újrakonfigurálom magam, hideg mosollyal bemutatkozom a nagykövetnek, és a kezemből hosszú, fényes acélkardot növesztek.
Elhagyom a nagykövetséget, közeledek a Kogart-ház felé. A perifériás látásommal érzékelem, hogy a kerítés mögött álló három pálmafa közül a középső teljesen kiszáradt, csak egy sárga csonk. Lassítok, a pasas fölnéz. Félbemarad a mozdulat, abbahagyja a pakolást. Nézi, ahogy közeledem. A pillanat, amikor megérti, hogy ki vagyok. Felismer, és megérti, hogy egy új történet kezdődik. Én is rájövök, hogy kicsoda, a postás volt régen a házunkban, ő hozta fel az ajánlott leveleket a zöld egyenruhában. Most rövid ujjú, világoskék is ing van rajta, short és edzőcipő.
Leteszi a táskákat, kiegyenesedik. Az egyikben a tévém lehet, felismerem a formáját. Még úgy tizet kell lépnem. Az aszfalt süppedőssé válik, nehezen emelem a lábam. Fejemre tűz a nap, szikráznak az Andrássy úti paloták ablakai. Lassítok, elönt a verejték. Ömlik a homlokomon, az arcomon, a nyakamba folyik, csorog a hátamon. Megyek a pasas felé. Zihálok. Nézzük egymást. Próbálok elszántnak és fenyegetőnek tűnni, de minden erő kiszalad a tagjaimból.
Garaczi László 1956-ban született Budapesten József Attila – díjas magyar költő, próza-, esszé, dráma-, forgatókönyvíró, műfordító. A posztmodern irodalom képviselője. Műveit, amelyek egyértelműen egyetlen műfajba sem sorolhatók, a nyelvi formákkal való kísérletezés és töredékesség jellemzi. Számtalan regénye, drámája, egyéb kötete jelent meg.
Nagy Ildikó Noémi:
Ez nem disco
A feladat egyszerű: te vagy az.
Alkonyatkor elindulok,
nem is kell szólnom, jössz felém,
érzem rajtad valaki kölnijét,
már órákkal ezelőtt elváltatok,
belegázolok az emlékbe.
Együtt nézzük az embert, aki
vadászmenyétet sétáltat,
az embert, aki a járda szélén
rémülten bámul maga elé:
mit néz? a pocsolyát?
egy szétlapított kutyát?
egy kupac avart?
És mit rejt a narancssárga kabát,
a vörös sál, ami a hátunkra simul?
a motorházak melege, mint lélegző, alvó testek,
elmegyünk a fiú mellett,
étlap fölé hajol az étterem kihalt teraszán,
a nyakára fújok, de nem nézem meg,
hogyan reagál, feléd fordulok és
nevetünk.
A feladat egyszerű: leesett az első hó.
A hóból visszalépünk a esőbe,
vissza az őszbe.
A feladat nehéz: te vagy az.
A szemed milyen színű, nem tudom,
mindig lesütöd, mindig másfelé nézel,
sohasem rám, de együtt mosolygunk,
mindent nekem adsz, csak a
tekinteted nem.
A feladat egyszerű: te vagy az.
Ülünk a padon, jobbomon te,
balomon fiú, a szája szürke,
a szemében, mint a tiédben is,
minden, amit el fog veszíteni.
Leteszem a kezem, simogatom
combja helyett a puha, meleg padot,
a szülei öregek, azért hozták
a világra, hogy szolgálja őket
némán, hogy fölsegítse a kabátjukat,
rázza a sírás, közben néz előre,
kék kordnadrágjában rázza őt a lába,
mi lenne, ha adnék neki
egy szem csillámport, és
megváltozatnám az életét?
Fölkapjuk a virágbolt előtti seprűt,
és pörgetni kezdjük, mintha
mazsorettek lennénk egy felvonuláson,
lehajolunk a fa tövébe,
és megnézzük a szövetmintákat
a kidobott, nehéz dossziékban,
megtapintjuk a színes kis négyzeteket,
amikből sohasem lesznek függönyök,
nem borítanak be kanapékat, ágyakat.
Elered a nyári zápor, a fiú felpattan,
mi meg örülünk, hogy elázunk,
nem kell narancssárga pulóver és piros sál,
csak piros szoknya és narancssárga blúz,
kölcsönadom, ha akarod.
Megyünk tovább, esti séta,
talán ma megfogod a kezem,
kedvesem, barátom, Andrássy út,
egy lány a kölnifelhőket fotózza,
a vadászmenyétet, a tetőhajlatban a graffitit,
a pirszingelt szőke lányt a bulldoggal,
az alvó hajléktalant,
a kéregető rocksztárt.
A fiú piros kocsiban, lefékez,
beszélgetni próbál a sétáló lányokkal,
az egyiken feketenadrág, fehérfelső, feketetáska,
a másikon fehérnadrág, feketefelső, fehértáska,
közöttük egy dalmata, egymás tükörképei,
a kutya meg az összetört tükör.
A feladat nehéz: te vagy az.
Nézem az étlapot,
egy lány elmegy mögöttünk,
a nyakadba fúj,
nem látod, nem érzékeled,
lerágott körmökkel, reszkető kézzel
a hajadba kötök egy pántot,
a mozdulat, ahogy az öledbe teszem a
füzetemet, a könyvemet,
mint egy fotelba.
Nem látom a szemed, a szád fölött
izzadságcseppek,
a nyár nem bocsát meg,
éjszaka van, sétálok veled,
te meg bennem sétálsz,
csönd, egy fóliából kipattanó
torokcukorka hangja.
Itt a határ, tovább nem jöhetsz,
csókolózó pár a Kmety utcában,
minden este ugyanott állnak,
ugyanabban az időben
az Ez Nem Disco neonfelirat alatt,
innen már egyedül megyek,
ők jelzik a pillanatot, mikor
elválunk, az egyetem lépcsőin
még megnézzük a filmforgatást,
a fehér fényeket, a születendő gyermeket,
aki máris boncasztalon van.
Hirtelen feléd fordulok,
megpróbálok a szemedbe nézni.
Talán holnap. Hajad érdessége
az ujjbegyemre tapad.
Együtt a télből, vissza a nyárba.
A feladat könnyű: együtt vagyunk,
és együtt leszünk megint.
Kedvesem, barátom, Andrássy út,
te mit látsz a szememben?
Nagy Ildikó Noémi költő, író, műfordító 1975-ben Vancouverben született, 1993 óta Budapesten él. Zeneművészeti Főiskolára, majd az ELTE-re járt. A JAK tagja, angolból fordít. Első regénye 2010-ben jelent meg.
Ők házaspár és előfordul, hogy együtt írnak.
Jegyár: 1.000 Ft
Nyugdíjas/diák/pedagógusjegy és terézvárosi lakosoknak 500 Ft
Jegyvásárlás az Eötvös10 jegypénztárában és a jegy.hu-n. (A kedvezményes jegyeket csak a helyszínen, a kedvezményre jogosító igazolvány felmutatásával lehet megvásárolni.)
JEGYVÁSÁRLÁS
Információ: Artner Szilvia +36-1-690-0974; artner.szilvia@eotvos10.hu
