1. díjas alkotás a 5-6. osztályos próza kategóriában
Budapest VI. Kerületi Derkovits Gyula Általános Iskola
Oláh Kinga:
Paradicsomleves
Magyartanár: Halász Margit
– Kislányom, kész a paradicsomleves! – kiabálja anya.
Az ágyamon fekszem, unottan, vagyis nem egészen unottan. Nyugtalan vagyok, kalimpálok a lábammal.
– Kiszedtem neked egy tányérral, hűl, na gyere már.
– Jó, jó, megyek – kiabálom.
Anya most üzleti tárgyalásra megy pár napra, valami konferencia. Anya már kabátban van, amikor kiérek a konyhába. Magához ölel. Elmegy. Nagyival leszek pár napig. Ő általában alszik, most sincs másképp.
Szürcsölgetem a levest. Harmadjára kanalazom bele a piros lébe, amikor kidülled a szemem. Alig kapok levegőt. A betűtésztából az áll össze, hogy Túró Rudi. Belekutyulok a lébe. Merném megint kanállal, most meg az áll össze a betűkből, hogy Miért? Gombóc nőtt a torkomban.
Nem megy le több leves. Köhögést színlelek. Bemegyek a szobába, és hívom Julcsi barátomat.
– Julcsi, a leves mindent tud.
– Tessék?
– A leves mindent tud. Tudja, hogy megettünk még két plusz Túró Rudit.
– Te tisztára megbolondultál – mondta Julcsi unottan.
Kinyomom a telefont. Van egy kis tükör az ágyam mellett. Belenézek. Azt látom, hogy faljuk Julcsival a Túró Rudit. Földhöz vágom a tükröt. Eltörik.
Másnap a suliban megkeresem Edit nénit. Elmondom neki az igazat.
Azt kérdezi, hogy ezt tegnap miért nem mondtam el, amikor volt az a nagy cirkusz, és még szegény konyhás néniket is meggyanúsították.
– Miért éppen most? – kérdezi csalódottan.
– A paradicsomleves miatt – felelem -, és elkezdek bőgni.
Edit néni vigasztal, megsimogatja az arcom. Annyira hálás vagyok, hogy legszívesebben lehoznám neki a csillagokat.
*
1. díjas alkotás a 5-6. osztályos vers kategóriában
Bajza Utcai Általános Iskola
Nagy Flóra:
Egyszer volt, hol nem volt…
Magyartanár: Pap Rozália
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kinek élete tele volt bánattal,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt olt egyszer egy ember,
Szívében reménytelen álmokkal.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki megtalálta az örömöt,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
S minden bánatot ellökött.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kinek szeméből sugárzott a remény,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kinek felfénylett az esély.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki önmagára lelt,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Szíve bátorsággal telt.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kezében nagy hatalommal,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Telve szerelmes álmokkal.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kinek felbukkant szerelme,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki párját el nem engedte.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki boldogságban élt,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kivel megtörtént az, mitől félt…
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kinek nem volt több esélye,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki ellenséggént tekintett régi szerelmére.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kinek kezéből kicsúszott a hatalom,
Egyszer volt, hol nem volt
Volt egyszer egy ember,
Benne újra végtelen fájdalom.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki folyton zokogott,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Kit lenéztek a boldogok.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki mindent megpróbált,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki már a lábán is alig állt.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki folyton éhezett,
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki nehezen lélegzett.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy ember,
Ki utoljára a halálos ágyán,
Reménnyel teli mosollyal ajkán,
Felnevetett, hogy:
„Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy boldog élet…”
S akkor szeméből kihunytak a fények.
*
1. díjas alkotás a 7-8. osztályos vers kategóriában
Terézvárosi Magyar-Angol, Magyar-Német Két Tannyelvű Általános Iskola
Lőrincz András:
Hideg védelem
Magyartanár: Groma Leventéné
Minden éjjel, ´s nappal eltűnődve véle
Az oly meggondolatlan cselekménynek,
Miért oly nagy annak vesztesége
Az oly sokáig tartó harcot két kezeddel visszatartod
És a háborút, mely pirosat és feketét hoz
Messze viszed, ´s nem veszted bátorságod
A megtett, fagyost végzett munka
´s mi annak értelmét vissza fogja
A tudat, hogy a véget közel hozza
Hidegen szól a bocsánat, ´s annak visszhangja
A hozzá tartó választ várva,
Melyet hidegen hagy szájnak zaja
És annak vágya, hogy valahára
Ez átkot hátadról lesodorván
A béke selymes íze eredjen szádba
De a fáradtság íze jő szádba
´s komor bűnlélekben
Szemeid hunynak túlvilágba
Álomképek közepette nézel véget nagy sötétbe
Nemzetedet megsiratva térsz át véges nyugalomba
A veszteség, a győzelem életet követel
Szenvedés és siralom közt tízezer katona menetel.
*
1. díjas alkotás a 9-13. osztályos próza kategóriában
Budapest VI. Kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium
Veres Noriko:
Memento vivere
Magyartanár: Hortobágyi Katalin
— Ahhoz ne nyúlj hozzá.
Nem kiáltás volt, sőt, éppen csak hogy meghallottam a hangot valahonnan mögülem, de volt benne valami… vészjósló. Mintha azt mondta volna, hagyjam el ezt a helyet, és soha ne is térjek vissza.
Hamarabb meg kellett volna tanulnom hallgatni a figyelmeztetésekre. Ehelyett csak elrántottam a kezemet a kártyapaklitól, és a hang irányába fordultam.
— Nem olvasta el a táblát? — kérdezte a bolt túlsó oldalán álló figura.
Ahogy jobban megnéztem, a pakli alól tényleg kikandikált egy koszos papírfecni, amin ez állt: NE FOGD MEG!
Talán ha nem úszna az egész bolt félhomályban, akkor észrevettem volna. Akkor talán a boltosból is többet ki tudtam volna venni, mint egy szürke sziluettet. (Akkor talán elszabadulhattam volna.)
— Bocs — mondtam — valami többezer éves kártyák Bangladesh őserdeiből, mi? Szétporlad, amint hozzáérek?
Tudtam, hogy ő is érezte a szavaim élét, a szarkazmust, amivel bevontam őket. Tudtam, hogy végigmért, még ha a szemét nem is láttam. Libabőrös lettem, ahol a tekintetét végighúzta rajtam.
— Inkább magát féltem, fiatalúr. Veszélyes az a pakli, sötét mágiával van átszőve.
Persze, gondoltam, minden antik-kereskedő ezzel a dumával próbál rászedni. Visszafordultam a pakli felé, hogy ne lássa meg, ahogy a szememet forgattam. Közben valahol a szívem egy rejtett zugában vészharangok szóltak.
A torkomba ugrott a szívem, ahogy egy kar átnyúlt a vállam felett és felkapta a lapokat. Egy pillanattal azelőtt még a bolt másik oldalán állt, jó néhány polc által elválasztva tőlem, de amikor hátrafordultam, szemtől szembe találtam vele magamat. Szinte éreztem a lehelletét az arcomon. Ilyen közel láthatóvá váltak a vonásai: hosszú, csillogó, ébenfekete haja, a betegesen sápadt, szinte szürke bőre, magabiztos tartása, üres, fekete szeme… Az egész ember egy ellentét volt. Saját maga ellentéte. És ellentéte mindennek, ami természetes.
Már kevésbé volt határozott a hangom, amikor megkérdeztem.
– Na, ennyit a varázslatokról?
Ő csak mosolygott és folytatta a lapok lusta keverését, művészien dobálva a kártyákat egyik kezéből a másikba. Hosszúra húzódott a csend. Kezdtem feszengeni, mérlegelni, hogy mondjak-e valami mást, vagy inkább tűnjek el. Bárcsak hamarabb döntöttem volna!
Talán ő is megunta a hallgatást, vagy talán megelégelte a pakli keverését. Mindenesetre, egyszercsak szó nélkül megfordult, és elindult mélyebbre a bolt egy még sötétebb zugába, ahol egy díszes asztal mögött, egy túlpárnázott antik karosszékben foglalt helyet. Azon kaptam magamat, hogy az asztal felé közeledek, pedig legszívesebben az ajtó felé vettem volna az irányt. (Ha még akkor harcoltam volna!) A titokzatos alakkal szemben egy pici faragott sámli állt. Amikor leültem rá, fel kellett néznem, hogy szemkontaktust tartsak.
— Meséljek magának egy kicsit önmagáról? — kérdezte, amint elhelyezkedtem. A kártyákat lassanként kiterítette elém, hátoldalukkal felfelé, melyeket fekete vonalak kuszasága díszített. Gondoltam, valami ősi tarot kártyák lehettek, ostoba próbálkozás a jövő megjóslására. Veszítenivalóm nem volt (ó, hogy mekkorát tévedtem), és bármilyen marhaságot is akart összehordani a boltos, legalább egy vicces történetet nyerhettem belőle.
— Ahogy gondolja — válaszoltam. Az a borzongató mosoly újra megjelent a szája sarkában. Szinte azt vártam, hogy ajkai mögött felcsillanjon egy aranyfog. Beleillett volna abba az abszurd képbe, amit ő és a sötét, poros antik boltja festett.
— Nos, akkor kezdjük is. — Egy kézzel a kártyák felé intett. — Válasszon egy kártyát.
— Nem épp az előbb szólt rám, hogy ne átkozzam el magam? — kérdeztem vissza gúnyosan. Egyik ujjával végigsimított egy kártya sarkán, mintha koszt törölt volna le róla. Nem mintha az az egy mozdulat sokat segített volna a kimondottan ramaty állapotú papírdarabon.
— Ezt mondtam volna? Érdekes… – Érdekes? Mi is volt érdekes? Összevont szemöldökökkel pillantottam vissza a kártyákra, mintha valamiért fontosak lennének. Talán megfeledkeztem valamiről? Ha nem emlékszem, akkor nem is lehetett lényeges, igaz?
Felfordítottam az egyik lapot.
Az elejét ugyanazok a fekete firkák ékesítették mint a hátát. Talán rosszat fordítottam fel? De a boltosra pillantva felismerés tükröződött az arcán. Újra végighúzta ujjait a lapokon.
– Igen, igen. Persze ez magától értetődő… – motyogta magának, de végig ugyanaz a mosoly játszott a szája sarkánál, amitől minden szavát megkérdőjeleztem. – Szereted a varjakat, a fekete rózsát és az idő múlását.
Szerettem? Gondolom, igen, ha a kártyák azt mondták.
— Válassz még egyet!
Felfordítottam egy másik kártyát. Ez is olyan volt, mint az első.
— Na igen, ez már valami. Még egyet! Még egyet!
Szinte nem is nyúltam, hanem maguktól repültek a kártyák a kezembe, aztán az asztalra, a már felfordítottak mellé. A fekete vonalak mintha valamit kirajzoltak volna. Még nem állt teljesen össze a kép. Legalábbis nekem nem. A boltos összefonta ujjait, sebesen járt a szeme a kártyák között. Hirtelen rám kapta a tekintetét.
— Tudja, minden rózsa fekete lesz. Amikor elviszi a vég. Lehet vitatkozni, hogy a halott rózsa már nem rózsa, de hát akkor mi lenne? Maga is maga marad a halál után. Éppencsak nem él tovább. Hát nem csodás?
Nem. Miért is lett volna csodás? Vagy talán mégis az volt?
Újra végighúzta az ujját a kártyákon. Most egy alakot rajzolt ki. Egy madarat.
— Tudom én, mi a legmélyebb vágya, fiatalúr. A halál tényleg megnyugtató lenne. Nem is kellene semmit csinálni. Csak lenni. Önmaga lenni. Ennyi az egész.
Még sose gondoltam arra, hogy meg akarok-e halni. Aztán rájöttem, hogy ez nem lehet igaz, hiszen akkor hogyan lehetne a legnagyobb vágyam a halál? A kártyák nagy szemekkel néztek vissza rám. Vagy lehet, hogy a boltos volt az.
— A varjak éhesek, fiatalúr. Éhesek és halottak.
Hosszú másodpercekig némán figyelt, mintha reagálnom kellett volna. De hát mit tudtam volna én szólni? A boltos — a pakli — már mindent elmondott. Hüvelykujjával végig a lapokat cirógatta. Végül újra megszólalt.
— Ó, és még valami. Miután végeztünk, elmész, és soha többé nem térsz vissza.
— Azt meg honnan tudhatnád?
A szavak kiömlöttek a számból, mielőtt rájuk gondolhattam volna. A mosolya már mintha nem csak rettentő lett volna, hanem igazán vidám is.
— A kártyák nem hazudnak. És te se hazudhatsz a kártyáknak.
A sámli hangosan megcsikordult, ahogy ellöktem magam az asztaltól. Pedig nem akartam felállni. Nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, mit jelentsen ez. Ehelyett az ajtó felé vettem az irányt. Azaz vetették velem az irányt, bármilyen erők is voltak ezek, amik hajtottak előre.
Nekifeszültem a szorításuknak: mintha egy falon próbáltam volna átsétálni.
Nem fordultam vissza.
Sikítani se tudtam, csak hangtalanul, a saját fejemben visszhangozva, ahogy a testem vitt a kártyák végzete felé.
*
1. díjas alkotás a 9-13. osztályos vers kategóriában
Facultas Humán Gimnázium
Richter Péter Alex:
Határ idő
Magyartanár: Halász Margit
Változik minden.
Változik a levegő is,
Ha átlépek a határon.
Más nyelvet beszélnek odakint, én meg idebent
A határokon belül,
Hol önmagam vagyok.
Akár egy apró ország,
Mi bármikor eltűnhet a térképről.
Mondjuk elönthet a tenger, s azontúl
Magam is tenger lennék,
S nem önmagam.
Változhat a nyelv amit beszélek, megtanulhatnék héberül vagy latinul,
De az nem a sajátom lenne.
Megtanulhatnék más kultúrát, mi oly’ idegen nekem,
De az nem a sajátom lenne.
Lehetne zászlóm,
S akkor azonnal megismernének.
Lehetne címerem,
S akkor azonnal megismernének.
Lehetne himnuszom,
S akkor azonnal meghallgatnának.
Lehetne hatalmas országom,
S akkor azonnal meglátnának.
Lehetne mindenem amim nincs,
És akkor talán mások szeretnének.
Vagy egyszerűen csak
Építhetnék gátakat, hogy ne öntsön el tenger,
Mert akkor megmaradna az országom,
És idővel felismernének,
Megismernének,
Meghallgatnának,
Meglátnának.
S bátran lépnék át a határokon túlra,
Ahol más nyelvet beszélnék,
Más kultúrát tanulnék,
Csak mert önmagam maradnék,
S nem tettetném magam másnak
Csak azért, hogy szeressetek.
*
1. díjas alkotás a 9-13. osztályos vers kategóriában
Kölcsey Ferenc Gimnázium
Zhang Xian:
Néma tenger
Magyartanár: Hortobágyi Katalin
Egymás kezét fogjuk.
A hullámok is elcsendesedtek,
Kioltotta őket a tűzijáték.
A szürke sompolyog fel a dagályban
Rétegről rétegre.
Szitálás burkolja be hajadat.
Könnyek
Körvonalazzák csalódott arcodat,
Szemed tanúja
A zuhanó súlynak
Végtelen éjszakában
Szavaim abszurddá válnak.
*
Kiemelt 1. díjas alkotás a 7-8. osztályos próza kategóriában
Bajza Utcai Általános Iskola
Pásztor Emma:
Cím nélkül
Két ujjam közé csippentem a kis arany bogarat. Bizsereg a kezemben, és megcsillan rajta a napfény. Matat apró csápjaival, és kapar a lábaival.
Kihajítom az ablakon.
Félúton megáll, és szép ívben továbbrepül egyenesen, végig az eperföldeken, egészen a fenyőfasorba, és eltűnik a szemem elől.
Az eprek eléggé elsorvadtak. Van még egy-két ép darab, de egyre fogynak a normálisan kinézőek. A többi szottyadt és sötét színű. Felette bogárfelhők repkednek.
A fenyőfák szebbek az epreknél. Nagyok és mélyzöld színűek. Olyanok, mint 8 gonosz bölcs. Minden fölé emelkednek. Eltakarják az elhagyatott mezőket.
Az ablakon egy hatalmas repedés húzódik végig. Két üveglapon is egy csíkban nem látni semmit. Senki sem cseréli ki.
Senki sem fogja kicserélni.
Szájat és szemet rajzolok a tojásoknak.
Elnevezem őket.
A nevük: Tojás 1, Tojás 2, Tojás 3, és Tojás 4. Fantáziadús.
Tojás 3 arca nagyon jól sikerült. Ha egy pillantást is vetek rá, látom benne a végtelen lenézést. Őt fogom először ledobni a lépcsőről.
A ház legszélén van egy lépcső, középen befordul, de éppen van egy kis hely a két lépcsősor között. A tojásokat belerakom egy szatyorba, és felviszem őket az emeletre.
A kezembe veszem Tojás 3-at. Lenézően fintorog rám. Felemelem és hirtelen elengedem.
Hallatszik a repedés és a toccsanás.
Lenézek.
Lassan folyik szét a fehérje. A sárgája egyben maradt. A héjon éppen megmaradt a gúnyos arc. Nem sikerült széttörni.
Rádobom Tojás 1-et. Az egész összekavarodik.
Ezután Tojás 4-et, és Tojás 2-t is összetöröm.
Lemegyek, és megcsodálom a művemet. Már mind a négy sárgája elfolyt, körülöttük héjtöredékek úsznak a fehérjében. Néhányon tollnyomok.
Beletaposok az egész közepébe, egyenesen Tojás 4 arcába. Jó érzés.
A cipőm tiszta tojás. Mindenhol nyomokat hagyok. Senki sem takarítja fel.
Senki sem fogja feltakarítani.
Ahogy kilépek a házból a földútra, a föld felragad a bal lábam talpára a tojás miatt.
Elindulok az úton, és direkt rúgom a port, hogy szálljon fel előttem. Kellemetlen érzés, amikor az orromba megy.
Ahogy elhagyom a fenyőket, elém tárul az egész elhagyatott mezőség. Középen egy domb. Rajta egy esernyős emberke ácsorog.
A szemembe süt a nap. A gazok hajladoznak a lágy szélben.
Lehajolok, és megnézem a fűszálakat.
Kiszáradtak, de van még egy-két zöld.
A számba veszem a szépeket, és összerágom. Érdekes íze van.
Leguggolok, és a kezemmel mélyen beletúrok a laza földbe, hátha találok gilisztát. Kimarkolok egy adag földet. Nincs benne semmi.
Tovább ások.
Találok egyet. Szép hosszú és világosrózsaszín. Vonaglik a tenyeremben. Zsebre vágom. Érzem, hogy benne van.
A dombon megmozdul az ember. Teszek felé egy tétova lépést. Még soha nem beszéltem vele. Minden nap látom a dombon az esernyővel.
Felsétálok a dombra. Az ember leereszti az esernyőt, és rám néz. Van valami furcsa a tekintetében. Olyan, mintha átnézne rajtam, vagy pont belém látna. Az ég éppen elkezd lilulni, ahogy a nap eltűnik a fenyősor mögött. A nyolc fa hosszú árnyéka a dombot is eléri. Talán már haza kéne mennem. Senki sem mondja, hogy menjek haza
Senki sem fogja mondani, hogy menjek haza.
Akár itt is maradhatok örökre.
Az esernyős ember felém nyújtja a kezét, mintha kérne valamit.
A zsebembe nyúlok.
Megakad a kezem a gilisztában. Kihúzom, és odaadom neki.
Felcsillan a szeme.
Lassan szívja a szájába, és nagyot nyel utána. Látom, ahogy az ádámcsutkája mozog nyelés közben. Mint egy két lábon járó gyík.
Megint felemeli a feje fölé az esernyőt, és lassú léptekkel megindul a fenyőkkel ellenkező irányba. Arra egy kisebb erdő van, tömzsi világos törzsű fákkal.
Nézem, ahogy távolodik az alakja, majd eltűnik az erdő sűrűjében.
Már egészen sötét van. Az eget csillagok pettyezik. Egy sápadt félhold néz le rám, álmos szemei rosszallóan méregetnek.
Miért is kéne hazamennem?
Akár egész éjszaka ülhetek ezen a dombon, gazokkal körülvéve, túl a fenyőkön, ott, ahol nekem eddig nem volt szabad lennem, de most azt csinálok, amit akarok.
És ha nem akarok hazamenni, akkor nem megyek haza.
A fenyők irányából halk bagolyhuhogást hallok.
A hátam mögött valami hirtelen megmozdul. Gyorsan hátrafordulok. Nincs sehol senki, csak a szél borzolja a füvet. A fák vészjóslóan susognak.
Balról szemek villanása látszik, de ahogy odakapom a fejem, csak a fákat látom.
A sötétkék, a sötétzöld és a fekete vészjóslóan kavarog körülöttem.
Úgy érzem, mintha lenne valaki mögöttem, de ha hátranézek senkit sem látok. Csak forgok, és félek, és nincs senki, pedig érzem, hogy van.
És forgok.
És félek.
Elkezdek futni a nyolc fenyő irányába át az elhagyatott mezőn. Alattam ropognak a fűszálak, és minden sokkal hangosabb. Már megint van valaki mögöttem, de nem merek hátranézni, csak futok, és nem nézek hátra.
Már az eprek mellett vagyok.
Halk tücsökhang hallatszik.
Megállok, és óvatosan hátranézek.
Az út üres mögöttem.
Gyorsan a ház felé veszem az irányt.
A villanyok nem égnek. Senki sem kapcsolta fel őket.
Az ajtó hatalmasat nyikordul.
Nem veszem le a cipőmet. Rohanok fel az emeletre, onnan pedig az ágyamba, és ruhástul belefekszem.
Senki sem tiltja meg, hogy ruhában aludjak.
Tojásos cipőben. Sárosan.
Senki sem tilt meg nekem semmit.
Senki sem enged nekem semmit.
