Harmadik szem dokumentumfilmklub – Oltai Kata bemutatja: Arcélek, útszélek

Mi a közös a filmművészetet megújító francia új hullám egyetlen női tagja, a film készítésekor 89 éves, azóta elhunyt Agnès Varda és az 1983-as születésű francia fotós és street artist, JR világlátásában? Több, mint gondolnánk: hasonló filozófia és életre szóló szenvedély a képek megalkotása, kiállítási módja, közzététele iránt. A két alkotó együtt indult útnak JR fotóautomatává átalakított lakókocsijával Franciaország eldugott falvaiba, ahol a helyiekkel beszélgettek és gigantikus méretű portrékat készítettek róluk. A képek házak, pajták, gyárépületek faláról, vonatok oldaláról köszöntek vissza. Az Arcélek, útszélek ezeket a szívmelengető találkozásokat dokumentálta, és a nem mindennapi, immár örök barátságot, mely az út során szövődött a furcsa páros között. Varázslatos hangulatú és felejthetetlen road movie.

Az Arcélek, útszélek több mint húsz rangos filmes díjat nyert, köztük Cannes-ban az Arany Szem díjat; valamint Oscar-díjra nevezték a legjobb dokumentumfilm kategóriájában.

színes, feliratos, francia dokumentumfilm

eredeti cím: Visages Villages / Faces Places

Rendező: Agnès Varda, JR

Hossz:  89 perc

Gyártási év: 2017

Forgalmazó: magyarhangya

Jegyár: 1.000 Ft

Nyugdíjas/diák/pedagógusjegy és terézvárosi lakosoknak 500 Ft

Jegyvásárlás az Eötvös10 jegypénztárában és a jegy.hu-n. (A kedvezményes jegyeket csak a helyszínen, a kedvezményre jogosító igazolvány felmutatásával lehet megvásárolni.)

Beszélgetés részlet Angés Vardával és JR-rel, Olivier Père interjúja nyomán (2017)

Hogyan született a film ötlete? Miért akartak közösen forgatni?

JR: Kezdjük az elején.

Agnès Varda: A lányom, Rosalie úgy gondoltam, érdemes lenne megismerkednünk. Megtetszett az ötlet.

JR: Én tettem meg az első lépést. Elmentem meglátogatni Agnèst a Rue Daguerre-i lakásában. Lefotóztam a ház legendás homlokzatát, ahol száz éve lakik. És készítettem róla is fotókat a macskájával.

AV: Az öreganyád százéves, nem én. Legalábbis még nem. Másnap elmentem a stúdiójába. Portrékat készítettem róla, és hamar rájöttem, hogy nem fogja levenni a napszemüvegét.

JR: Aztán másnap megint találkoztunk, harmadnap már együtt teáztunk.

AV: Rögtön éreztem, hogy valamit közösen kéne csinálnunk.

JR: Először egy rövidfilmről beszélgettünk…

AV: … egy dokumentumfilmről. Világosan látszott, hogy a te falra helyezett nagy emberfotóid, amely a méretüknél fogva bátorítóan hatnak azokra, akikről készültek, és az én módszerem, hogy meghallgatom őket és felhívom a figyelmet arra, amit mondanak, vezetni fog valamihez.

JR: És közösen akartunk útra kelni. Sem Agnès, sem én nem dolgoztunk rendezőtárssal korábban.

Miért döntöttek úgy, hogy elsősorban a vidéki francia emberekre fókuszálnak?

JR: Agnès azt akarta, hogy mozduljak ki a városból.

AV: Így van, mert te igazából egy városi művész vagy. Én meg szeretem a vidéket. Gyorsan megegyeztünk abban, hogy kisvárosokba, falvakba megyünk. A te elképesztő fotós teherautóddal indultunk útnak, ami a film valódi szereplője lett. Mindig elvitte a show-t.

JR: Évek óta használom azt az autót, rengeteg projektem volt vele.

AV: Igen, de ez a közös munkánk volt, és együtt indultunk útnak. Nagyon élveztük a közös autókázást a francia vidéki tájakon abban a kocsiban.

Volt valamilyen terv, útvonal a fejükben? Hogyan találták ki a filmet, ami alapvetően a véletlen találkozásokra épít?

AV: Volt, hogy valamelyikünk ismert valakit egy városban, vagy volt egy konkrét elképzelése. Úgyhogy elmentünk és megnéztük. Ahogy a dokumentumfilmeknél lenni szokott – és én nem keveset rendeztem – van egy ötleted, de a véletlen mindig közbeszól – például, hogy kivel találkozol –, aztán dolgok hirtelen összeállnak, és egy konkrét ember vagy hely felé mutatnak. A helyzet az, hogy mi szeretjük a véletlent, a stáblistán is helye van, mint asszisztens.

JR: Az életet akartuk megragadni, mivel a film a mi találkozásunk története is. Az úton a film által egymást is megismertük, és a duóban dolgozás különleges élmény volt. Kicsit jobban megértettem Agnèst, és ő is megpróbálta megérteni az én művészi működésemet. Sokat beszélgettünk és sok ötletet próbáltunk ki. Végül egy játékfilm víziója kristályosodott ki bennünk.

AV: Ekkor vette a kezébe Rosalie a kormánykereket, és ő lett a producerünk.

A film egy franciaországi utazás, de egyben utazás az emlékezetbe, a személyesbe és a kollektívbe; munkások, gazdák, falusiak emlékei közé.

JR: Bárhol is jártunk, elég gyorsan meg tudtuk mondani, hogy létrejött-e a kapcsolat az adott emberrel.

AV: Az egyik dolog, amit kedvelek benned, hogy nagyon gyorsan dolgozol. Amint találkoztunk valakivel, már el is képzelted, mit kezdhetnénk vele. Például ott az a postás Bonnieux-ben, akit régről ismertem, és akivel akartam, hogy találkozz, mert szeretem a postásokat. Meg a leveleket és bélyegeket is. Te lényegében a világhálón kommunikálsz, és 20 ezer lájkot kapsz, ha posztolsz egy képet. Itt pedig belementél, hogy a postásból a falu hőse legyen, óriási méretben virított a falon. Nagyon büszke volt, hogy olyan hatalmas lett. Onnan mentünk tovább Alpes-de-Haute-Provence-ba.

JR: És valaki megemlítette a gyárat Château Arnoux közelében.

AV: Ismertem egy fickót a helyi moziból, Jimmyt. Itt vetítettem egyszer a Sem fedél, sem törvény című filmemet. Ő mutatta meg a gyárat.

JR: Kicsit veszélyes ötletnek tűnt, de mi nagyon kíváncsiak voltunk és elmentünk megnézni. Találkoztunk pár emberrel, és támadt is pár ötletünk.

AV: Az ipari telepek gyönyörűek, és jólelkű emberek dolgoznak ott.

JR: Belementek a csoportképes ötletünkbe. Volt még néhány hely, amit meg akartam mutatni neked, de kiderült, hogy már jártál ott korábban. Inspiráltak a régi fotóid. A filmbeli kollázsok az együttműködésünk gyümölcsei.

AV: És amit a falra ragasztottál, gyakran az én fotóm volt, mint az a nagy kecske a szarvaival. Az a fotó akkor készült, amikor helyszínt kerestünk.

JR: Sok időt töltöttünk Patriciával, a gazdálkodóval, aki megtartja a kecskéi szarvát ahelyett, hogy leégetné születésükkor, mint mindenki más.

AV: Az emberek fellelkesülnek, amikor a munkájukról beszélnek. Az a nő szenvedélyesen mesélt a kecskékről és a szarvakról, a lelkesedése lenyűgöző volt.

JR: És északon is hallottunk pár erős sztorit.

AV: A bányák már mind bezártak, de találkoztunk egy Jeannine nevű nővel, aki az utolsó lakó a bányász-soron. Mesélt az apjáról, és a nyugdíjas bányászok is gyönyörű történeteket osztottak meg velünk erről a világról, amiről nagyon keveset tudunk. Érdekes volt hallgatni, izzott a szenvedély a hangjukban. Nagyon meghatott minket Jeannine története.

A nők erőteljesen képviselve vannak ebben a filmben. Megmutatja, hogy milyen fontos szerepük van az mezőgazdaságban és a munkások között is.

AV: Igen, és mindketten úgy gondoltuk, fontos, hogy legyen lehetőségük elmondani a véleményüket.

JR: Ez Agnès ötlete volt. Amikor megmutattam neki a Le Havre-i dokkmunkások fotóit, azt kérdezte: „És hol vannak a nők?”. Ekkor újra felhívtam a dokkmunkásokat és megkérdeztem őket, hogy eljönnének-e a feleségeik a kikötőbe? Azt mondták, hogy sosem szoktak, de talán most az egyszer kivételt tesznek. Nagyon izgalmas volt, hogy a mi projektünkön keresztül ismerték meg a kikötőt.

AV: Három érdekes nő erős mondanivalóval, csodás volt. Nagyon örültem nekik. A dokkmunkások segítettek egymásra tenni a sok hatalmas konténert a kedvünkért. Legókockaként építettünk belőlük totemoszlopot. Micsoda kaland volt!

JR: Azt is meg kell említenünk, hogy a dokkmunkások éppen az egyik legnagyobb sztrájkjuk kellős közepén voltak. Még mindig a hatása alatt vagyok, hogy ilyen tisztelet volt bennük a művészet iránt, ahhoz képest, hogy éppen mit éltek meg.

AV: Az alapötlet, hogy a művészet mindenkié. Azért segítettek nekünk, mert részt akartak venni egy művészeti projektben.

JR: Ahogy az egyik gyári munkás mondta: „ A művészetnek meg kell lepnie minket!”. Megzavartuk őket a mindennapi rutinjukban, de ők elfogadtak minket. Ebben az időszakban nagyon súlyos és összetett események zajlottak Franciaországban és a világban, de mi elkötelezettek voltunk a flm iránt és az emberek, akikkel találkoztunk, megértették ezt.

AV: Egy szerény kis projekt a világot eluraló káosz idején.

A RENDEZŐKRŐL

Agnès Varda

Agnès Varda 1928-ban a belgiumi Ixelles-ben született és itt nőtt fel négy testvérével. 1940-ben a családja Dél-Franciaországba költözött a világháború elől menekülve. Tinédzser éveit Sète-ben töltötte, majd Párizsba költözött, ahol az École du Louvre hallgatója volt és fényképezést tanult az École de Vaugirard esti képzésén. Varda 1948-ban kezdett fotósként dolgozni Jean Vilar oldalán, a neves színész és színházi rendező ekkor alapította meg az Avignon-i Színházfesztivált, majd később a párizsi Théâtre National Populaire-t. Varda első saját kiállítását 1954-ben a saját udvarán rendezte meg. Ugyanabban az évben kezdett filmezni autodidakta módon. Megalapította többedmagával a Ciné-Tamaris nevű céget, és megrendezte első játékfilmjét Párbeszéd címmel, mellyel kiérdemelte a „francia új hullám nagyanyja” titulust.

Azóta számos rövidfilmet és egész estés filmet rendezett, játékfilmeket és dokumentumfilmeket egyaránt. 2003-ben vizuális művészi karrierjét is megkezdte a velencei Biennálén. Varda Párizs 14. kerületében, a Rue Daguerre-en lakik. Férje az 1990-ben elhunyt, szintén filmes Jacques Demy volt. Közös gyermekük Rosalie Varda-Demy, aki jelmeztervezőből látványtervező és producer lett; valamint Mathieu Demy, színész és rendező.

Agnés Varda 2019. március 29-én hunyt el Párizsban.

JR

JR 1983-ban született Párizs mellett, jelenleg Párizs és New York között ingázva él. 2001-ben talált egy kamerát a párizsi metróban és dokumentálni kezdte élményeit a metróban és a háztetőkön, majd a fotókat kültéri városi falakra ragasztotta. Ez vált védjegyévé munkássága kezdetén, mely nagyrészt óriási méretű fekete-fehér fotókból áll. JR szabadon állítja ki munkáit világszerte, olyan emberek figyelmét is felkeltve, akik alapvetően nem járnak múzeumba. Fotói arcokat és emberi történeteket mutatnak be a francia külvárosoktól kezdve Törökországig, a Times Square-től a párizsi Pantheonig, a kenyai gettóktól a brazil favellákig. Miközben a képeket felragasztja, a helyi közösség tagjai is részt vesznek a művészi folyamatokban, és semmi nem különíti el az alkotókat a befogadóktól. Mivel ő maga anonymus marad, és soha nem magyarázza el hatalmas képeit, bőven hagy teret a befogadásra tárgya / hősei és a járókelők / értelmezők találkozására. JR munkájának esszenciája: kérdéseket feltenni.

Jegyár: 1.000 Ft

Nyugdíjas/diák/pedagógusjegy és terézvárosi lakosoknak 500 Ft

Jegyvásárlás az Eötvös10 jegypénztárában és a jegy.hu-n. (A kedvezményes jegyeket csak a helyszínen, a kedvezményre jogosító igazolvány felmutatásával lehet megvásárolni.)

Információ: Artner Szilvia +36-20-5304124; [email protected]