- díjas alkotás az 5-6. osztályos vers kategóriában
Valach Anna: Cinke
Derkovits Gyula Általános Iskola
Tanára: Halász Margit
Apám elkergeti,
Kisöcsém eteti,
Anyukám figyeli,
Hugi dédelgeti.
Én meg…csak állok és
Várok, hogy merre
Röppen, merre száll,
Egyenest az ablaknak
Egy eltévedt kismadár.
Csrrr! Hasa az üvegen,
Csúszik a jegen,
Kétágú vérpatak,
Csőréből kifakad.
Nem csipog, nem mozog,
Ez a cinke halott.
Teste a teraszon,
Ott fekszik szabadon.
Apám sajnálja,
Kisöcsém etetné,
Anyukám figyelné,
Hugi dédelgetné.
Én meg csak állok és
Várok, hogy merre
röppen, merre száll
Valahol az ég felé
a drága kismadár.
- díjas alkotás a 5-6. osztályos próza kategóriában
Szabó Kátya: Esernyők
Derkovits Gyula Általános Iskola
Tanára: Halász Margit
Reggelre felhős lett az ég, cseperegni kezdett az eső. Az utak csúszósak és vizesek. Az emberek kedve ilyenkor borongós.
Anyukám indít iskolába mint mindig. Kezembe nyom egy esernyőt. Nagyon vékony a kabátod, ráadásul nem vízhatlan, magyarázza.
Sétálok a Wesselényi utcán. Szembejön velem egy néni, akinek virágos ernyője van. Jaj, de tetszik!, gondolom, és akarva-akaratlanul elmosolyodom. A néni viszonozza, azt hiszi kedveskedem. Nem is sejti, hogy nem neki mosolygok, hanem a gyönyörű virágos esernyőjének. Egy bácsi halad el mellettem, sárga esernyője van, rajta egy napocskával. Túloldalt egy lány zebramintásat szorongat, vele szemben kapucnis fiú egy kockással védi magát a rázúduló víztől. Ennél a nőnél, akinek majdnem nekimegyek, szivárványmintás esernyője van. A szára is, a teteje is, mindene tarka!
Az enyém? Ütött-kopott. Szürke. A nyele fából van. Megbarnult fából. Nem színes, nem csíkos, nem kockás, nem tarka.
Egy bolt mellé érek. A kirakatban esernyő. Pont ugyanolyan, mint a fiatal nőjé. Megvegyem? Van nálam pénz. Most volt a szülinapom. Megvegyem?, kérdem újra magamtól. Eszembe jut a nagypapa. Az ő esernyője van a kezemben. Emlékszem, az öcsém egyszer elcsente, és öreg bácsit játszott vele. Egyszer meg…, amikor nagyon kicsi voltam, nagypapával mentünk az óvodába, és esett az eső. Nagypapa tartotta felettem az esernyőjét, nehogy vizes legyek. Nem törődött azzal, hogy elázik.
Aztán nagypapa meghalt. Az ernyő ránk maradt. Nem. Nem. Soha nem cserélném szebbre. Nekem ez a legszínesebb esernyő.
Kiemelt 1. díjas alkotás a 7-8. osztályos próza kategóriában
Nagy Flóra: Porlepte
Bajza Utcai Általános Iskola
Tanára: Pap Rozália
Felhúzom a lábam, fejemet a térdeimre hajtom. Szeretem ezt a pózt. Kényelmes. A fal hideg, a tapétát egy-két helyen lekapartam. Pont elférek a sarokban, ahonnan belátom az egész szobát. A szoba tőlem legtávolabbi szegletében van az ágy. Össze van gyűrve rajta a koszos lepedő. Már rég nem aludtam benne, nem is tudom, hogy nevezhetem-e még sajátomnak. A velem szemben lévő sarok szinte üres. Csak a kuka van ott, tele szeméttel. Ki kéne ürítenem. De nem érdekel. Tőlem jobbra is van egy sarok. Ott a szekrényem van. Üres. Minden ruhám a szennyesben van hetek óta, és nem mosom ki, mert az se érdekel.
Velem szemben ott az ablak, lehúzott redőnnyel. Csak az alján szűrődik be némi fény, egy kis csíkban. Megvilágítja a padlót, amit befed a por. Csak úgy csillog abban a kis fényben. Ha kifújom a levegőt, megmozdul, felfelé száll. Szórakoztató nézni.
Fülledt a levegő. Fárasztó tőle a légzés.
Kicsit elmosolyodok. Most minden olyan nyugodt… és mégis fárasztóan hányingert keltő. Lehet, ki kéne nyitnom az ablakot.
- Akkor miért nem nyitod ki?
- Mert meg akarom mutatni, hogy kibírom ilyen levegőben is.
- Ezt mondod most? Azt hittem, ezzel már felhagytál – fordította oldalra fejét a kis angyal. Ha jól emlékszem, már volt itt. De nem tudom pontosan. Olyan mintha itt ülne mindig, de közben mégsem, aztán mégis, vagy csak félig. De az is lehet, hogy csak nem gondolok, nem nézek rá.
Ő is felhúzza a lábát, ráigazítva fehér ruhácskáját. Szőke rövid haja meglibben. Úgy fest, mint egy elhagyott kisgyerek. Szárnyai még kicsik. Aligha tud vele repülni. Ha nagyobbat mozdul, egy-két toll ki is hullik onnan. Arany glóriája pár centivel a feje felett lebeg. Aranyos. Főleg a kis kíváncsi tekintetével. Mégis olyan, mint aki sokkal többet tud nálam, és azért van itt, hogy figyeljen rám. Nem értem. Néha olyanokat kérdez, amiket a kicsik szoktak.
Rámosolygok. Egy gyengéd mosollyal. Annak érzem, de ő továbbra is értetlenül néz, nagy szemekkel.
- Mit csinálsz?
- Én? Semmit.
- Általánosan. Ne hidd magad okosabbnak!
Legbelül valószínűleg értem, mire gondolt. Pedig fiatalabbnak tűnik nálam. Mégis, mint aki magasabb rendű, mint én, úgy beszél velem. Pedig csak egy kisgyerek. Egy helyes angyal kisgyerek, akit lehet, hogy csak a képzeletem szőtt. De kicsit igazi.
Mi lett velem? Helyes, amit gondolok? Ezeket én gondolom? Hol vagyok? Hová süllyedtem?
Csak mosolygok. Bent ragadtam.
Felállok, és az ablakhoz sietek. A ruhám alja poros a földön üléstől. Ételfolt is van rajta néhány. Mondjuk régen ettem utoljára. De jobb így. Nem vagyok éhes. És ez se érdekel.
Angyal felugrik, és utánam sétál. Mozdulataiból érzem, hogy egy pillanatra megijedt. Apró, puha kis talpa hang nélkül éri a padlót.
Lassan felhúzom a redőnyt. Fáj minden mozdulat eddig egy helyben tartott izmaimnak. De továbbra is görcsösen mosolygok. Ez a szokásom megmaradt.
A hirtelen fénytől belenyilall a fájdalom a szemeimbe. Vagy egy hétig félhomályban ültem. Szemem elé kapom a kezem, és hátat fordítok az ablaknak. Pislogok párat, majd újra a fény felé emelem tekintetem. Egy darabig ott tartom, majd mikor a szemem megszokta a fényt, kinyitom az ablakot.
Beszippantom a friss levegőt. Ha egy évvel ezelőtt lenne, nagyon jól esne. A testem biztos örül neki, de lelkileg csak idegesít.
Továbbra is mosolygok.
Kihajolok az ablakon. Kicsit lassabban veszem a levegőt. Figyelem az autókat. Olyan régen láttam már ezt az utcaképet. Az emberek sietnek minél hamarabb végezni dolgaikkal. Szórakoztató látvány. Nekem egyikhez sincs közöm. Engem nem érdekel mi van velük. Nekik semennyi beleszólásuk sincs az életembe. Én… magam vagyok…
Gyerekeknek írt nótákat kezdek dúdolni. Fejem jobbról balra, majd vissza döntögetem. Szemem sarkából látom a kis angyalt. Leült törökülésbe, onnan figyel engem nagy, gyömbér szemeivel.
- Mi történt pontosan? – kérdezi.
- Nem tudom milyen az unalom, és nem is érdekel, de meguntam. Ugyanaz történt, ugyanazt éreztem, ugyanazt gondoltam, ugyanazt láttam, ugyanazt mondtam, ugyanazt tettem, ugyanazzal voltam… és elég volt. Elvágtam – mondtam én, és mondta a régebbi énem, aki szintén én vagyok, csak lesüllyedtem a szakasz elvágása közben. Aztán nem tudom, jó helyre kerültem-e.
- Nem hazudok. Ez történt. Nem tudnék mit hazudni – nem értem az előző kijelentését. Mire gondol?
- És ez így most jó? – kérdezi. Fejét kicsit oldalra dönti, glóriája megbillen – Ki voltál ezelőtt?
- Mi előtt? Minden halad tovább – mosolygok – Csak minden sokkal nyugodtabb. De én, én vagyok – lehunyom karikás szemeimet. Még látom azt az emléket, amikor a mosdóban lévő tükörben bámulom magam. Az iskolai lánymosdóban. Most hazudtam.
- Megfulladtál – jelenti ki az angyal.
- Nem, még élek –
- Elvesztél.
- Nem, jó helyen vagyok –
- Rosszul döntöttél.
- Nem, hiszen minden rendben – egyre szélesebben mosolygok.
- Beleőrültél a sok bánatba és a végtelen gondolatokba.
- Nem emlékszem – kicsit lejjebb hervad a mosoly az arcomon.
- De emlékszel, csak eltemeted. Egy hónappal ezelőtt még ilyeneken gondolkodtál. Csak egy elképzelt állapot volt az, amit most átélsz.
Meglepő, hogy ez a kis angyal így tud beszélni. Megijedek.
- Ez nem igaz – szemeim kidüllednek – Minden rendben, teljesen normális, ami velem történik.
- Az szerinted normális, hogy két hete nincs kiszellőztetve, a ruhák mosatlanok, nincs tiszta edény, áll a por mindenütt, te pedig egész nap ülsz a sarokban hetek óta ugyanabban a ruhában, koszosan, a fülledt levegőben? Ez szerinted normális? Megőrültél? És ezt komolyan kérdezem. Mire gondolsz ilyenkor?
- .. Minden normális, ami az életben képes megtörténni…
Elhallgatok. Eszembe jut valami. Látom az osztálytermet. Mindenki beszélget mégis minden olyan… Sötét. Nincs hangulata. Idegesítő. Aztán egy darabig sötétség következik, majd olyan kérdések, amik akkor foglalkoztattak… most már semmire sem tudok gondolni. A következő pillanatban itt vagyok, ebben a lakásban. Régen úgy hívtam otthon”. Most már nem tudom, minek kéne neveznem. El kellett volna akkor menjek iskolába, de rosszul voltam a sok rossz gondolattól. Aztán másnap se mentem. Meg az elkövetkező három napban sem. Csak a kisboltba sétáltam le néha. A következő héten, csak hétfőn mentem be. Megírtam egy dolgozatot, majd az órák után elindultam haza. Az úton balhéba keveredtem. Néhány évfolyamtársam kötekedett velem. Poénból. De nem érdekelt. Mikor megérkeztem a lakásba, beültem a sarokba. Nem akartam többé kimenni. Aznap ugyan még elmentem kaját venni, az utána következő két hétben itt ültem végig a sarokban. És most itt vagyunk.
A konyhában van egy naptár. Megjegyeztem. Ha főztem, mindig láttam a szemem sarkából. A mostani lap tetején egy nap volt csak kihúzva. Azóta eltelt két hét…
…és nem nyúltam a naptárhoz…
Az angyal pislog párat, majd feláll. Leporolja ruhácskáját, és nekidől a falnak.
- Miért csinálod ezt, ha van más lehetőséged? – motyogja, közben a padlót bámulva.
- Másik lehetőség? Nem volt – dúdolom szórakozottan.
- Miért nem jársz iskolába?
- Van bármi értelme? Egyszer úgyis pocsékba megy, amit megtanulok – vonom meg a vállam – Pazarlás.
- Nem ez az oka. Egyszerűen csak félsz. Félsz a gondolatoktól, ezért azt hiszed, az segít, ha elbújsz. De ez nem elrejtőzés. Bebörtönzöd magad. És meg is találtalak. A bújócskának lassan vége, főleg akkor, ha megtalálod magad.
Elegem lett. Becsapom az ablakot, és idegesen az angyal felé fordulok.
- Mit tudsz te erről?! Te lettél rosszul minden gondolattól? Téged vertek meg az utcán? Nem tudok már gondolkodni! Akkor érzem jól magam, ha bent lehetek a levegőtlen szobában, lehúzott redőnnyel, hátha megfulladok! – üvöltöm.
Lábaim megremegnek. Térdre rogyok. Fejemet fogom. Fénysebességgel ugranak be az emlékek. A matek tankönyv. Az a sok notesz. A pitypangos liget. Az utcasarok. A padok az iskolában, amikre hülyeségek voltak firkálva, amiken sokat nevettünk…
Olyan normális életem volt. Most is az? Mi a normális? Most miken szoktam gondolkodni? De akkor ez is normális nem?
A pocsolya a sikátorban. A matek tankönyv. A véres zsebkendők. A bogarak. A fekete-piros pöttyök, amiktől elsötétül a látásom. Az üres ragtapaszos doboz. Az, hogy semmire se tudok gondolni. A sarok. A szakadt tapéta. A kis fénycsík. Az angyal, ahogy minden reggel ott ült mellettem, hol a régen használt ágy szélén, hol, a sarokban, mellettem:
„Kipattantak a szemeim. A testem ragadt az izzadságtól. Kezemmel a lepedőt szorítottam. Felültem, és felnéztem. A kis angyal kuporgott az ágy szélén, két lábát felhúzva, ruhácskáját ráigazítva. Nagy, gyömbér szemeivel engem figyelt.
Sípolást hallottam. Egy pillanatra olyan volt, mintha egy kórházi szobában lennék. Lenéztem. Láttam az infúziót, a kezembe tűzve. Megijedtem. Pislogtam párat, és akkor döbbentem rá, hogy csak a szobában vagyok. Akkor kezdődött ez az egész, hogy kezdtem elveszíteni magam.
- Mit láttál? – kérdezte az angyal.
- Ma is ugyanazt.
- Engem látsz?
- Persze – mosolyogtam, de inkább csak elterelés gyanánt. De angyal még mindig mereven nézett – .. Miért ülsz itt?
- Figyellek – mondta közömbösen.
- Egy ilyen fiatal kis angyal-szerűség? Rám nem kell figyelni – a nyugtató tablettás dobozért nyúltam, az éjjeli szekrényhez. Angyal felugrott, és kiverte a kezemből.
- Úgy akarod végezni, ahogy az előbb láttad magad? Szeretnéd minden reggel az infúzióra kötött kezedet nézni, amikor felkelsz? – közel hajolt az arcomhoz, úgy suttogta. Nagy szemeivel mintha a lelkem minden kis pontját látta volna.
Arrébb húzódott, és leült velem szemben, törökülésben, mint aki vár valamire. Érdekes teremtés. Nagyon nem szoktam gondolkodni azon, hogy miért is van itt.
Úgy ültünk egy jó darabig.”
Felemelem a kezem, és megpofozom magam. Régen ezt csináltam, ha azt éreztem, hogy eltúlzok valamit. Most már végképp nem tudom, mit csinálok.
Angyal ártatlan arccal ül előttem törökülésben. Mint aki vár valamire. Néha megigazítja a szárnyait, vagy a glóriáját. A fénytől gyömbér szemei szépen csillognak. Mint a por a padlón. Az oldalról a falra vetülő napsugarak különösen formálják a megtépett tapéta árnyékát. A sarok üres. Az ágy lepedője gyűrött, koszos. Mint ahol megállt az idő. Már ha van itt még egyáltalán olyan.
Angyal arckifejezését nem tudom körülírni.
A kíváncsi, mégis kicsit unott tekintetét.
Mit akar tőlem?
Hogy került ide?
Mit tud ő rólam?
Kettétöröm a piros filcet, amit az ikszeléshez használtam. Fröcsög belőle a tinta.
Angyal ott ül az ágyon, összefont karokkal. Kíváncsi tekintettel figyelve engem.
Széttépem a naptárat, a papírdarabokat meg ledobom a földre. Felkavarodik a por, megcsillan rajta a napfény.
- díjas alkotás a 9-13. osztályos vers kategóriában
Pásthy Laura: Megtölthetetlen tér
Kölcsey Ferenc Gimnázium
Tanára: Hortobágyi Katalin
Vékony a határ a
mély és a meredek között.
Egy kanyarulat,
mely végül összeköti a pontokat.
Cintányért csapkodó idegesítő gyerekek,
valahogy kifutottak a kerítésen,
ami furcsa lehet, mert 3658 lépést nehéz
világítós, strasszköves cipőben megtenni.
Talán az segített, hogy
egyikőjük se tudta,
melyik macskakő
volt az utolsó, amit
élénk krétával kiszínezett.
Sejthető, mindketten
ugyanakkor kerestek
négylevelű lóherét és
figyelték a bogarakat utoljára,
csupán 3658 fűszállal arrébb.
De azóta eltelt vagy 3658 éjszaka,
A krétás tenyerű derűs gyerekek
sötét fogságként hatnak rájuk.
A ház téglái finom porrá
morzsolódva tűnnek el egy szempillantás alatt, és
újra a réten vannak 3658 nappal korábban,
3658 nappal közelebb.
A húst vastagon körbeszőtt jelen
csendben hátrébb húzódik,
várván őket, kik sorsukat elfogadják s
engednek a kegyetlen veremnek.
A közösen szedett kis
fehér szirmú virágokat már
csak szemükben lelik.
Fogságukat boldogan hosszabbítva
eufórikusan élik meg újra és újra,
egészen még 3658 napig,
amikor már arra se fognak emlékezni,
hogy kis fehér szirmú volt a virág,
pusztán a csendes,
mély veremre, ami a fogságból megmarad.
- díjas alkotás a 9-13. osztályos próza kategóriában
Kis Zsófia: Hosszú kávé
Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézménye
Tanára: Póschné Lehotai Erzsébet
Eljött a nap, mikor végleg tudatosult bennem, hogy nem a lehullott levelek, avagy az ősszel megjelenő sűrű köd játszadozik az elmémmel, s nem a közelgő tél tesz melankolikussá. Hétköznap a reggelek ugyanolyanok voltak. A lehető legegyszerűbb szabály szerint, egy növekvő számsorhoz hasonlóan, szinte percre pontosan ugyanaz zajlott minden egyes másodpercében. Hétfőtől péntekig, minden reggel, hat óra húsz perckor nyitottam be a pékség ajtaján.
A csengő az ajtó felett, sosem játszotta ugyanazt a dallamot; volt benne valami különleges. Talán érzékelte az emberek tulajdonságait, s egyénre szabottan, a rezgések szerint csilingeltek a kis haragok. Erre ugyan soha nem jöttem rá.
Kikértem a szokásos hosszú kávémat, majd leültem a sarokban lévő székre, ahonnan be lehetett látni az egész utcát. Szükségem volt erre a tíz perces én-időre reggelente. Általában filozofáltam. Persze, nem eget rengető dolgokon. Egészen mélyen bele tudtam merülni a sajátos agyszüleményeimbe, mígnem valaki lassan, nehezen lenyomta a bolt ajtajának kilincsét, és nehéz mozdulatokkal elcsoszogott a pultig. A csengő sem szólalt meg felette.
Lehet, hogy túlságosan alacsony, idős és erő sem volt benne. Nem lökte meg eléggé az ajtót, a csengő pedig bizonyos magasság alatt már nem érzékelt semmit – gondoltam magamban.
Nehezére esett kinyitni ajkait, és hang sem jött ki belőle. Majd csak, harmadjára lehetett hallani suttogását: Egy kiló kenyeret kért.
Lassan kizipzárazta táskáját; pénztárcáját kutatta. Mintha az életéért küzdött volna; eszeveszetten dobált ki mindent táskájából, majd végül talált pár érmét. Teljesen lesápadt; mindkettőnk arcára kiült a félelem, hiszen ha a csengők nem is, de én mindenképpen átéreztem azt, ahogyan kalapál, s majd kiugrik a szíve. Éreztem a fojtogató levegőt, a leverő izzadságot, a föld alá nyomó szégyent magamon.
Felugrottam, és fizettem helyette. A helyiséget könnyes szemekkel hagyta el; együtt sírtunk. Csak annyit mondott, az ajtón kívül:
– A szülei büszkék lehetnek magára. Köszönöm, áldja meg az I-ten!
Az arcára sem emlékszem már. Annyi biztos, hogy tökéletesen imitálta anyámat, tizen évvel ezelőttről.
A szüleim büszkeségénél, a hálám hatalmasabb. Míg a többség feketén-fehéren ábrázolta a világot, a jólét ellenére, apám fekete festékkel kontúrvonalakat húzott, anyám színekkel tökéletesítette a világképemet.
Hagyták, hogy mélyen álmodjak az életben.
Olykor a papír feketére színezett részein azért átláttam, de mindig csak annyira, míg elviselhető volt, s nem kreálta át az általuk festett vásznat.
S ha mégis elfolyt néhol a fekete festék, másodpercek alatt szürkét varázsoltak belőle.
Utólag, rájöttem, hogy a fekete foltok kivilágosítása alatt, magamat értem.
Szerencsére – ha újrafestünk valamit -, az első ecsetvonások sosem tűnnek el nyomtalanul. Ez az igazság, minden másra is kiterjed.
A gyerekszobám, megegyezett egy mostani panellakás konyhájának méretével. A berendezés igencsak szegényes volt. Apám szerencsére mindenhez értett. Ezermesternek becéztük a szűk családi körünkben. Ő eszkábált polcot, ágyat, sőt még a lámpa állványát is ő faragta.
A szüleim sok mindenhez értettek. Anyám volt az igás, apám az igát húzó haszonállat.
Néha azért mi is eljártunk szórakozni. A legnagyobb kikapcsolódást a vasárnapi piac nyújtotta. Emlékeim szerint hatalmas volt. Többnyire háztartási cikkek, ócska szerszámkészletek tömkelege lepte el a pultok sokaságát.
Ahogy idősödtem, egyre kevésbé kísértem szívesen édesanyámat a piacra. Tudta Ő ezt magától is, ezért mindig ígért valami meglepetést, amit csak a “nagy bevásárlást követően” kaptam meg.
Három, első ránézésre egyformának tűnő bódé közül választhattam. Pár pillanatra, versenyt futott az olajos lángos, a félig odaégetett pirítós és a nyers kürtöskalácstészta illata azon az egy négyzetméteren, ahol anyámmal ácsorogtam. Hogy őszinte legyek, sosem befolyásoltak az illatok. Mire eldönthettem volna, mit is válasszak, anyám hangos nevetése visszhangzott a három bódé között.
- Milyen lángost szeretnél, csillagom? – kérdezte az idős hölgy a pult mögül.
Édesanyámra néztem. Az apróit számolgatta. Pénztárcájának jobb oldalán, egészen elfeslett volt az anyag; szerencse, hogy csak egy ötforintosnyi lyuk volt rajta.
- Sót és fokhagymát tegyen rá, kérem.
Már akkoriban is két lángos áráért vihetted a sajtos-tejfölöset.
Anyám öt-tíz-húsz forintosokkal megtelt, ökölbe zárt keze csúszósabb volt, mint az olajjal átitatott, zsírpapírba csomagolt lángos. Pedig nagyon ügyelt arra, hogy legalább egy lángosra valót spórolhasson a hét végére…
A piacon azóta egyszer jártam. Tavaly. Hanuka második napján, az autóból próbáltam felmérni, hogy változott-e valami. A közrezárt háromszög, az illatok keveredése, anyám tekintete a lángosos pult előtt állva, még mindig a régi, s a lángos ízét, örökre vásároltuk meg, mikor először álltunk, izgatottan a sor végén…, mert sosem a só, vagy a fokhagymás öntet mennyisége határozta meg. Emlékeink rohamosan szaladtak át tudatunkon; anyám könnyei ugyanúgy áztatták a csomagolást, mint a tenyere akkor, mikor remélte, s hitte a csodát, hogy talál még egy kétszázast a táska mélyén; mert bizony hónapokig a szívén viselte volna, ha nem tartja be ígéretét.
Felnőttem, s így később azt gondolván, majd boldoggá tesz mindaz amire gyermekként csakugyan vágytam a szívem mélyén…, s hogy a talpam alatt a környék legcsodásabb keleti szőnyege porosodik, a falamat a licitálásokon nyert képek díszítik, s a szoba minden szegletét gyertyatartók színesítik, egyáltalán nem vagyok boldog, hisz nincsenek elrejtve bennük azok a pillanatok, melyeket a szüleim írtak meg. Az apám által faragott, ingatag lámpásért mindenemet önként átadnám. Ezeket már csak felidézni tudom, így hát ez az oka annak, hogy továbbra is félálomban futnak mindennapjaim.
Kizárólag akkor ordítanék némán, a világot átívelően, ha felébrednék, s éberen lennék jelen mindenhol. Talán eltűnne az összes emlékem, eltűnnék a felszínről, de valaki biztosan hinne nekem, mikor azt mondom: már nem tetszik az, amiben élek.
Így hát, a régiek mellé újakat vásárolok, és magam rejtem el az emlékeket, titkokat a tárgyakban.
Páran ismernek már. Az utcazenész húsz méteres távolságból képes észrevenni. Majd, mikor odaérek, boldogan eljátssza hegedűjén a Shalom Aleichem-et. Ismernek a könyvesboltban, ahová virágot szállíttatok időközönként. Az utca végében a szabó, aki nagyritkán; akkor is csak öt percre néz fel a Singer varrógép mögül. Legutolsó sorban ki nem hagytatom a kedvenc antik boltomat, ahová péntek délután, még idő előtt befutok, csakhogy Jó Szombatot kívánjak az öregnek.
Jó pár évvel ezelőtt nem értettem volna a viselkedésemet, és gyanítom, hogy kínzott volna az önzőség.
Most pedig leginkább egyetlen dolog foglakoztat: ma délután hová térjek be; hogy ha csak egy kis időre is, de amint belépek az ajtón, a küszöbön túl, nem jön velem az az állandósult mosolyszünet, amely uralja a világot.
