Nem a művész dönti el, művész akar-e lenni – Győrfi András kiállításának margójára

Az alábbiakban az ectopolis.hu cikkét közöljük.

 

Én festőnek születtem”

/Győrfi András/

2022. február 9-től egy hónapon át látható a nemzetközi hírű festőművész, Győrfi András kiállítása Budapesten.

A gyermek rajzzsenitől Los Angelesig és tovább

Győrfi András tehetsége hamar megmutatkozott. Kilencévesen ötezer pályázó közül első lett az indiai Shankar nemzetközi gyermekrajzversenyén.

A festészethez mégis egy nagy kitérővel jutott el. Édesapja kérésére építészdiplomát szerzett, miközben olyan könyveket illusztrált, mint Gárdonyi Géza Egri csillagokja. 1991-től szentelte magát a festészetnek és az írásnak.

Győrfi András kiállításainak listája igen hosszú: 1994. Németország (Aachen); 2006 Kína (Harbin); 2008 Törökország (Isztambul); 2011 USA (Los Angeles; 2011 Németország (Mainburg, Ingolstadt); 2012 USA (Los Angeles); 2012 Anglia (London); 2013 USA (Santa Barbara); 2014 Németország (Mainburg); 2014 Mexico (Tulum); 2015 Spanyolország (Granada); 2016 Szentendre; 2016 Dánia (Koppenhága); 2017 Lengyelország (Varsó); 2019 Nizza (Gravis Art Gallery); 2019 Budapest (Art Market). Tegyünk három pontot a fel nem sorolt hazai és külföldi kiállítások helyére…

Győrfi András művészetéről szólva nem kerülhető meg a művészettörténészek által hol tényként, hol gyanúként kezelt Szász Endre-hatás. Tagadhatatlan, hogy Szász Endre szürrealista portréi nyomot hagytak Győrfi Andrásnak az álom és a valóság mezsgyéjén fel-felbukkanó, humortól sohasem mentes képein.

A szemes Jumurdzsák című festményéről mondta Győrfi András: „Nekem gyerekkorom óta berögzült az agyamba az Egri csillagok. Én ezen a képemen Jumurdzsákot képzeltem el, aki félszemű, de közben a turbánján rengeteg szem van.”

Az is igaz, hogy Szász Endre halála után 2010-ben Budapesten közös kiállítást rendeztek Szász és Győrfi festményeiből. Egyébként maga Szász Endre, aki András édesapjával baráti kapcsolatban volt, az elsők között figyelt fel a gyermek Győrfi András tehetségére: „Ez a gyerek jobban rajzol, mint én” – mondta.

Ennél többet nem érdemes mondani a két művész affinitásáról. Győrfi András maga alkotta meg sajátos, azonnal felismerhető, megismételhetetlen álomvilágát, amit ő maga „ön-édenkertnek” nevez. És ennek az Édenkertnek, Paradicsomnak egyik szimbóluma – nem kevés humorral – a paradicsom. Szinte valamennyi képén ott szerepel ez a „védjegye”, amiről így vallott: „A paradicsomra három verzióm is van, és a hangulatom szabja meg, mikor melyiket kapom elő, ha rákérdeznek. Egész gyerekkoromban utáltam a paradicsomot, és amikor huszonévesen, egy forró nyáron paradicsomültetvényre kerültem, erős késztetést éreztem beleharapni valamelyikbe. Az íze mennyei volt! De Marci fiamnak is köszönhetem a paradicsomot. Egy szép kertben élünk, és ő kisfiúként lent hagyta a kertben a színes labdáit, és én az ablakból látva konstatáltam, hogy mily festőiek. Így lettek először a színes golyók, majd azt giccsesnek tartva, képeimen vérvörös paradicsomok.” A művész védjegyét látjuk a kiállításon A mesélő című festményén is.

A huszonnégy kiállított festmény közül lássunk néhányat:

Az Isteni színjáték egyrészt utalás Dante művére, másrészt a festmény színekkel való játékára hívja fel figyelmünket.

A Védőangyal az egyik olyan Győrfi-festmény, amelyik Cervantes kóbor lovagjának, Don Quijoténak állít emléket. Győrfi lovagja azonban nem egy csont és bőr gebén, hanem egy pompás paripán nyargal, kardján a piros gömb nyújtja a védelmet, a lovas arca pedig − mint szinte valamennyi festményén − a művészé. Képzeletében nem Dulcinea, hanem felesége, Angéla jelenik meg.

Győrfi egyik legszebb női portréja a Kék címet viseli. Itt nyoma sincs a megszokott színkavalkádnak, a visszafogott színek csak hangsúlyozzák a nő sejtelmes mosolyát.

A Kertész fű-fa-virág fejével – mint oly sok Győrfi-kép – a művész fantáziavilágába repít bennünket. Ha játszani akarnánk a szavakkal, az agy helyén látható kertre azt mondhatnánk: kert ész.

Győrfi képei nem szűkölködnek humorban sem. Megmosolyogtató a Dalí szürrealizmusával vetekedő Ó, Kismadár.

Győrfi András írásai sem akármilyenek

A Szavak című önéletrajzi regényében Sartre ezt írja: „Tollamat sokáig kardnak tekintettem: ma már tudom, milyen tehetetlenek vagyunk.” A társadalmi igazságtalanságokra érzékeny Győrfi ha kell, tollát kardként használja, blogjaiban Ady „muszáj Herkuleseként” odavág korunk disznófejű Nagyurainak. Egyperces írásaiban, regényeiben pedig − szépírói tehetséggel megáldva − tud hol izgalmas, hol „csak szép” történeteket elénk varázsolni.

Győrfi Andrásnak eddig öt könyve jelent meg: Öt-Jo krimi (2017) A lelkem kertje (2019) Napló korona idején (2020) Több Adria (2021) Spanyol tapaszok (2021).

Az Öt Jo-krimi című, 2017-ben megjelent könyve címében Győrfi játékosan utal a norvég krimiíróra, Jo Nesbøra. (A Jo-t olvashatjuk Jó-nak, ahogyan a szerző is mondja. Tegyük hozzá: a krimik valóban jók.) A könyv főhőse a rendőrnyomozó Jo, aki titokban festő szeretne lenni. Ez a törekvése kevésbé sikerül, mint a rossz fiúk üldözése egy tengerparti városban.

2020-ban jelent meg a Napló korona idején. Győrfi ezt mondja könyvéről: „a közel három hónapig tartó első hullám élményeit, gondolatait és töprengéseit írom le.” A történeteket kísérő képek teszik teljessé az olvasási élményt.

A május 9-i bejegyzés egy igazi gyöngyszem arról, amit a humanista Győrfi gondol az orosz lélekről, festészetről és főleg Tolsztojról: „Szeretem az oroszokat. Na jó, nem úgy, nem a hatalmaskodó tovarisokat, sem az újgazdag aranyfuxos, fehér zokni plusz szandál kombósokat, hanem az orosz lelket, az orosz zenét, az orosz festőket és persze az orosz írókat. Szász egyszer azt mondta nekem, tudod fiam, miért jók az orosz írók és nem jók az orosz festők? Nem, válaszoltam. Azért, mert nincs fény. Hat hónap télben mit lehet csinálni? Csak írni, de azt nagyon. Ezért jók az íróik. De a festészethez fény kell, sok fény, látod ezért jók a franciák, olaszok, spanyolok.

Hümmögtem. Éjszaka volt. Sötét. A szinte mindig éjszaka festő magyar bagoly mondta az orosz verebekre, hogy nagyfejűek. És mintahogy Szász is nagyon jó volt, úgy én is ismerek zseniális orosz festőket.

Na de az íróik. Például Tolsztoj. Áramlik a lélek, hömpölyög a szenvedély, minden olyan hatalmas és magávalragadó, mint az orosz világ és mint egy orosszal vodkát inni.

Ott nincs apelláta, nincs ellenvetés. Beszippant és nem enged.

Ülök egy pécsváradi kertben és Tolsztojon elmélkedem.

És ha megvenném ezt a házat, akkor már tudom is a nevét, mert mindennek kell egy név.

Tolsztoj.”

Győrfi feleségével és Bibi nevű kutyájukkal a nyarakat Rovinjban tölti, ahol saját műterme van. A városban otthon érzi magát, és ezt egyik festményén meg is mutatja. Rovinj óvárosának legmagasabb pontján emelték a város védőszentjéről elnevezett püspöki székesegyházat, a Szent Eufémia katedrálist, tornyán egy két méter magas szoborral, amely a névadót ábrázolja. Ez a templom ihlette Győrfi Két szomszédvár című festményét, amelyen elmondása szerint önmagát és feleségét, Angélát festette meg és helyezte Szent Eufémia helyére.

Nos, a 2021-ben megjelent Több Adria. Rovinji történetek című kötete a városban töltött nyolc év termését tartalmazza. Ezer rovinji nap emlékei magáról, feleségéről, Bibi kutyájukról, no meg a megannyi turistáról. Igazi egypercesek ezek az írások, üdítő olvasmányok, nem nélkülözve a keserű fintort életünk fonákságai láttán.

Az énekes című novella Örkény egyperceseire emlékeztető csattanóval zárul: „Kis terünket esténként zenészek népesítik be. Hol hivatásosok, hol kezdő fiatalok, akik némi aprópénz reményében veszik elő gitárjaikat. A ma este csillaga viszont egy kisfiú volt, aki már napok óta itt zenélő kanadai srác zenéjére először csak megállt, majd lábával ütemet keresett, kisvártatva csilingelő hangon énekelni kezdett. Fején sapka, orrán egy kicsit félrecsúszott szemüveg. Egy pillanatra mindenki megállt, dermedten figyeltük a jelenetet. A gitáros srác szó nélkül játszott tovább, a kisfiú is rendületlenül énekelt… Majd meghajlás nélkül a szülei után rohant, akik átölelve kísérték tovább. Vagy öt nyelven tört ki a taps és az éljenzés. A szülők hálásan körbe néztek, majd csendben tovább sétáltak Down-szindrómás fiukkal…” Érdemes egy picit elidőzni ennél a mini életképnél. Győrfi kitűnő dramaturgiai érzékére vall, ahogyan a „csilingelő hangon” éneklő fiút látszólag teljesen indokolatlanul „dermedten figyelik” a jelenlévők. Ezek a szavak készítik elő a jelenet szomorúan kedves zárását. És ha már a zárásnál tartunk, a pont helyett a három pont az Umberto Eco által megfogalmazott „nyitott mű” jelzése, azaz a szerző a történet továbbgondolására készteti az olvasót. Kosztolányi Dezső mondta: „A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.” Valahogy így vagyunk Győrfi András festményeivel is, amelyek szürrealista álomvilága utat nyit a tárlatnéző fantáziájának.