5-6. oszt. próza kategória
1.díj: Sebők Erina (Derkovits Gyula Általános Iskola)
Frissen a nyomdából
Amikor kinyomtattak, meseszép borítót kaptam, franciabársony kötést, és egy nagyon jó családhoz kerültem. A borítóm így, a borítóm úgy, körbeudvaroltak minden áldott nap. De nemcsak a háziak, hanem a vendégeik is. Egyszer a kis Amelie leejtett, és megrepedt a gerincem. Ott feküdtem a parkettán, valahogy elfelejtkeztek rólam. Egy-két hetet is fekhettem ott, akkor valaki felvett, és feltett az ablakpárkányra. A huzat bevágta az ablakot, engem pedig lerepített az utcára. Épp egy kuka mellé estem, jött az eső, felverte a koszt, bepiszkolódott a szép bársonykötésem. A kukások reggel beledobtak a kukába, így kerültem a faragott fapolcról a szeméttelepre.
Koszos lettem, szakadt, pecsétes. A szeméttelepen meglátott egy kisfiú, aki az anyukájával keresgélt a szeméthegyek között. A kisfiú nem lehetett nyolc évnél idősebb. Koszos kis keze és vékonyka csuklója kilátszott kabátja ujjából, az arca maszatos volt, haja kócos, cipője lyukas. A kisfiú a kezébe vett, és lapozgatni kezdett. Nagyon meglepődtem, mert Ameliéknál csak nézegettek, mustrálgattak, csodáltak, de senki sem nyitott ki. A kisfiú hazaindult édesanyjával. Két nagy reklámszatyrot telepakoltak mindenféle szeméttelepen talált limlommal. Tízemeletes bérházba értünk, a nyolcadik emeletre vitt volna a lift, ha jó lett volna. Egyszobás volt a lakás, a falról omladozott a vakolat, a padló csupasz volt és töredezett. Két ágy árválkodott a szobában és egy asztal. Eljött az este, a kisfiú lassan, szótagolva olvasta a meséimet, mert mesekönyv voltam, díszkötésű mesekönyv.
Olvasás közben elaludt a kisfiú, de előtte, mint egy igazi kincset, magához szorított. Nem éreztem még soha emberi ölelést. Semmihez sem tudnám hasonlítani, nagyon jól esett.
Reggel rikácsoló hangra ébredtem:
- Kristóf, azonnal kelj fel! Mi ez a koszos könyv itt az ágyadban?
- Találtam a telepen – felelte a kisfiú.
- Azonnal tedd az asztalra! Az ilyen koszos könyveket, nem rakhatjuk a tiszta ágyra. És egyébként is indulunk megint a telepre.
Most az asztalon vagyok. Várom az estét. Várom, hogy Kristóf újra a kezébe vegyen. Friss vagyok, lelkes és bizakodó. Mint amikor kijöttem a nyomdából.
7-8. oszt. próza kategória
1.díj: Nagy Flóra (Bajza Utcai Általános Iskola)
Pók a falon
Szinte azonnal észrevettem. Nem most jársz nálam először. Egy érzés mégis megmarkolja gyomromat, vékony, ugyanakkor erős ujjaival, amikor futólag bepillantok a konyhába. Az ablakon besugárzó napfényt visszaverik a fehér bútorok és üvegedények, valóságos fényhullámot keltve. Bár az előszoba mindig árnyékos, most a világosság nem bír magával, kiömlik a konyhából és végighömpölyög a béna sárga tapétába burkolt helyiségen. Míg Te lazán, direkt visszafogott mosollyal az ajtófélfának dőlsz, engem majdnem ledönt a lábamról. Megkapaszkodok a falban, és visszapillantok a konyhába, hogy jól láttam-e, amit láttam? Közben folyamatosan beszélek hozzád, hogy természetesebbnek tűnjek, Te bólogatsz, egyet értesz, mint egy tökéletes vendég.
Jól láttam. Ott ül a falon. Egy érett ember ügyet sem vetne rá, esetleg egy egyszerű mozdulattal lesöpörné, elkapná egy pohárral és kitenné a gangra. Erre én mit csinálok? Meredten nézem, közben veled beszélgetek, mintha azt hinném, hogy nem tudod mit látok és érzek azzal kapcsolatban. Pedig rá van írva az arcodra.
Magamban könyörgök, hogy ne kelljen bemennünk a konyhába, de egy rendes házigazdának valamivel mégiscsak meg kell kínálnia vendégét. Mielőtt még észbe kapnék, teát ajánlok, az illem kikívánkozik belőlem. S ennyi elég is ahhoz, hogy megérkezés után rögtön a konyhában találjam magunkat.
Szemben ülünk az asztal két oldalán, előttünk két bögre, már bennük csücsül a teafilter. A gáztűzhelyen sípolós kannában fő a víz, gömbölyded, fém hasán szikrázik a napfény. Kövér gőzfelhők gomolyognak ki belőle, nagyon szeretem ezt nézni. De most csak a falat tudom bámulni, rátapadt a tekintetem. Szégyellnem kéne a tapétába ázott festék- és kakaó foltokat, a megsárgult képeket… De csak azt a fekete izét méregetem sápadtan, közben mosolygok, mintha valamit mondtál volna, én meg egyetértenék veled. A fekete izé is méreget engem. Mozdulatlan, mégis felfordul tőle a gyomrom. Menőnek kéne mutatnom magam, lazán elpöckölnöm, vagy a kezembe vennem és játszanom vele. Menő is vagyok, de akkor miért nem csinálom?
- Adjunk neki nevet!
- Aaa, de aranyos!
- Te is meg akarod fogni?
- Legyen a neve Picúr!
Hát én ezektől megőrülök. Ilyennek kéne lennem, magamhoz híven így kéne reagálnom… És mégis.
Meg akarom fújni, látni, ahogy ellenáll, de megremegne, aztán szaporán elszaladna. Lehetőleg felfelé. Akkor karmai végre elengednék a gyomromat és csak amiatt a hatalmas kávéfolt miatt kéne rosszul éreznem magam, ami a plafonon éktelenkedik… Valami vicces történettel kimagyaráznám magam. Hogy tönkrement a kávéfőző, hogy még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, a falra nem festünk, és a tapéta beszívja a kakaót, ha ügyetlenül kiöntöm. A te konyhád biztosan tisztább, rendezettebb, fényes falicsempével burkolt.
Szúrja a szememet az ablakból arcomba ömlő fehér napfény. Te háttal ülsz neki, a sugarak, mint gyűrődő függöny, szétrebbennek alakodon, árnyékot vetve szép arcodra. Nem tudok rád nézni, az ablakba bámulok, a borzasztóan erős fénybe, ami zöld és lila foltokat éget szemembe, így kitakarva azt az idegesítő kis fekete pöttyöt a falon. Hunyorgok, hiszen fáj, de jobban fáj a szégyen, a lenéző mosolyod, ahogy bokán rúgsz, hogy miért nem tudok viselkedni?
- Sokkal szánalmasabb a félelmednél az, hogy megpróbálod elrejteni. Pont az látszik meg az arcodon, hogy minden figyelmedet az érzéseid eltüntetésére fordítod. Ne hisztizz. Kínos vagy. Helyetted szégyellem magam – mondanád lassan, kioktatóan, ha elég nagy bunkó lennél.
- Tudom, hogy pont az lenne a lényeg, hogy észrevétlenül játszam meg magam, tudom, hogy ezt elbuktam, mert tökéletesen látszik, és tudom, hogy borzasztóan néz ki a konyha, és tudom, hogy béna vagyok, elnézést kérek – mondanám hadarva, gúnyosan, ha elég nagy lenne az egóm.
Néha, amikor Veled vagyok, olyan mintha valójában Magammal lennék. Azzal a Magammal, aki mindig mindent jobban tud nálam, lenéz, kritizál, és megszid, ha szánalmasan viselkedtem. Sajnálom, Magam. Jobb leszek.
Ránézek a fekete pöttyre. Egyenesen, komolyan. Tegyük fel, hogy alszik. Tegyük fel, hogy csak egy szösz. Nem szeretek ránézni, nem bírok nem rá nézni. Csak Te segíthetnél, de Te most éppen jól szórakozol – nem zavarlak meg.
Felforr a víz, sikít a kanna. Fel kell állnom.
7-8. oszt. vers kategória
1.díj: Nagy Flóra (Bajza Utcai Általános Iskola)
Fényév egy karnyújtás
Hagyom,
hogy szálljanak a hétköznapok,
Miközben én állva maradok,
Beléjük körmeimet többé nem vésem,
Különben fájdalmuk lehetne én vétkem.
Add
Nekem fáradtságod, te lassú Reggel!
Lelkem mindig csak estére kel fel.
Add nekem szennyes ruhád, hosszú Éjszaka,
Legyen mit felvegyek, mikor megyek haza!
Fogd
Meg a kezem, sárga lámpák fénye,
Lágy ölelés nedvesen csillogó éke!
Ne tükrözz tükör, nem látnak különben,
Vagy elérem, hogy ne tartsanak észben!
Most
Várlak, ahelyett, hogy tagadnálak,
Mert körülöttem sötét árnyak állnak,
De azt még mindig nem fogadom el:
Ahhoz, hogy segíts, karomat nyújtanom kell.
9-12. oszt. próza kategória
Kiemelt 1.díj: Rabócsi Bora (Kölcsey Ferenc Gimnázium)
A Múzsa
Kr.e. 8. század, Aeolis:
A hálóba gabalyodott halak kétségbeesve próbáltak kiszabadulni, ám a napbarnította kezek még erősebben markolták a zsákmányt. Hésziodosz a partra vonszolta a verdeső súlyt, majd a földre dobta. Hunyorogva letörölte a szemébe csorduló izzadságcseppeket, aztán odaszólt társainak. –Zavart e víz, szemeket hegyezni! – a habzó tengerre nézett, ahol feltűnt egy sötét folt. – Karkharias az, szigonyt a szívébe! – ordította társainak. Megindultak sebesen a vízbe, döféshez lendítve karjukat. Azonban a mélyből nem szúrós fogak, hanem egy szőke szelíd fej tört elő. A férfiak hirtelen visszaléptek a meglepettségtől. Hésziodosz, aki a legközelebb állt a fehérbe takart lányhoz, habozott, majd megkérdezte a nevét. – Musa – felelte a lány szirénként csengő hangján. – Tetteid miért kísértek ide? – kíváncsiskodott a férfi. – Az istenek nem szóltak erről – válaszolt az ismeretlen egy nedves tincset félretűrve. Hésziodosz a homlokát ráncolta. – Az istenek? – A lány mosolyra húzta a száját. – Ők lakják a hegyet, Olümposz csúcsát – mutatott a görögök háta mögött magasló tájra. Hésziodosz megbabonázva nézte a sziklát, mely a felhőket darabokra tépve állt előtte. Tudásvágy mardosta a lelkét az ismeretlen hely láttán. Visszafordult a lányhoz, de a kérdés az ajkára fagyott. A megigéző alak a semmibe tűnt.
54, Anling:
Ban Gu lihegve menekült az erdőben, azonban még ő sem tudta, mi elől. A hang egyre közelebbről szólt. A fejében visszhangot vert a szirén parancsa. – Ne fuss, nem tudsz elkerülni engem. Állj meg, ember! – A férfi megcsúszott a sárban és egyensúlyát vesztve, nagyot csapódva esett a földre. Maga elé meredt, miközben térdre húzta magát. A semmiből erős szél támadt, és a fák közül éles fehér fény nyúlt felé. Egyre közeledett és mire elé ért, egy nyúlánk nőalakot formázott. – Mi vagy te? – kérdezte félig kiabálva az ember. – A válasz a kérdésedre – felelt a lény és nagyot nevetett a férfi zavara láttán. – Mi rejlik még a világban, mit ember szeme nem láthat? – Erre a férfi elsápadt. Pontosan tudta, miről dalol a fény. Esténként nem hagyta őt nyugodni, de nem hiába. Tudta mit kell tennie és ezt mintha a kékszemű is érezte volna, mert lassan visszahúzódott a fák árnyékába. Amikor a lány alakja teljesen beletemetkezett a sötétségbe, Ban feltápászkodott és visszaindult az ismerős úton. Hazafelé végig érezte a hátára szegeződő fagyos tekintetet. Ez az érzés még akkor sem távozott, mikor nekifogott, hogy papírra vesse a Han dinasztia hatalmát.
1462, Párizs;
Már érezte a kötelet a nyakán. A hét napnyugtával ezelőtti botrányért most igazán megfizet. Rettegve szorongatta a papírt a keze között. Az orrfacsaró bűz már fel sem tűnt neki, túlságosan lefoglalta utolsó költeményének hiányzó pár sora. Mellette félig-holtnak látszó börtöntársai ide-oda dőltek. Kivéve egyet, aki egyenes háttal ült vele szemben a cella egyik sötét sarkában. Eddig észre sem vette a fiatal nőt, kinek kék szeme mélyen az övébe hatolt. Hogy megtörje a csöndet, hozzászólt. – Qu’est-ce que vous avez fait? – a lány halkan felkacagott. – Elég csak okos nőnek lennem, ahhoz, hogy itt legyek. Nem kell rosszat cselekednem. – Akkor biztosan ért az íráshoz, Mademoiselle – folytatta a fegyenc. Felolvasta a lánynak az eddig lejegyzett sorait, az pedig türelmesen hallgatta. Olyan kecsesen ült ott a sarokban, még ezen a rettenetes helyen is. Az elítélt arra gondolt, bár láthatná még ezt a bájos szőkeséget ezeken a falakon kívül. Kulcs hangja törte meg a rájuk ülepedő csöndet. Az ajtó nagy kattanással kitárult, és bemasírozott három óriásnak tűnő őr. – Villon, felállni! – ripakodott rá az egyik hústorony. Szót fogadott és megvárta, míg a bilincs rázárult a csuklójára, csak azután fordult vissza a nőhöz. Szólásra nyitotta a száját, de a lány közbevágott. – Kérje Istent, legyen irgalommal! – Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallott a bitófa előtt. Csillogó szemmel tűrte a gyűrött jegyzetet a zsebébe, és a szavakat ízlelgetve ismételni kezdte a lány szavait, miközben elvonszolták.
1591, London:
Behallatszott a lovaskocsik zaja a városi kávéházba. A költő egy novelláskötetet szorongatott. Hiába ütötte fel többször, nem kötötte le a figyelmét. Nem úgy, mint az a magas és karcsú hölgy, aki a bejáratnál állt és az érkezőket méregette kíváncsian. Körbenézett a kávézót megtöltő tömegben, mintha keresne valakit, majd megállapodott William-en kék tekintete, és kedvesen a férfira mosolygott. Az viszonozta a gesztust és látta, hogy a fiatal nő felé indul. Meg sem állt az asztaláig, ahol leereszkedett a vele szemközti székbe. A nyüzsgés elhalni látszott. Olyan érzés fogta el a költőt, mintha mindenki őket figyelné. Nem tévedett, az összes szempár a szembenülő társára szegeződött. A lányt ez láthatóan nem zavarta, átnyúlt az asztalon és kivette a férfi kezéből a könyvet. – William Painter, The Palace of Pleasure. – Lapozgatta a könyvet, majd egy bizonyos oldalon megállt. – Rhomeo and Julietta. Olvasta már? – A kérdés váratlanul érte a költőt. – Nem teljesen, hogy őszinte legyek. – Kimerülten beletúrt a hajába és visszanézett a szőkére, aki egy bátorító mosollyal ajándékozta meg. – Tudja, mindig is szurkoltam a két szerelmesnek, de nincs szívszaggatóbb egy jó tragédiánál. Az emberek imádnák. – William szemében egy pillanatra fény gyúlt, majd gyorsan ki is múlt. – Mégis, hogyan érjem el, hogy az olvasók is így érezzenek? – kérdezte fáradtan. Az elegáns hölgy felállt a székből és közelebb lépett, hogy ne hallhassák, mit súg a férfi fülébe. – Ki beszél itt olvasóközönségről? – Nem várta meg a férfi válaszát, színészin az őket körbevevő tömeg felé fordult és mélyen meghajolt. Az összegyűltek lelkes tapssal dicsérték a mézhajú nőt, mire az utat tört magának, aztán beleveszett a forgatagba. Shakespeare áthajolt az asztalon a könyvért és olvasni kezdte onnan, ahol nyitva maradt.
1846, Pest:
A vonat sípja jelezte, hogy hamarosan megérkezik a fővárosba. A fiatalember fájó szívvel nézett ki az ablakon, a táj sietve futott el mellette, egyre távolabb lökve őt szerelmétől, kinek keze egy másikért nyúlt. A kocsi csöndjét az ajtó nyíló hangja törte meg. Elkapta a tekintetét az ablaktól és zavarodottan nézett az éles tekintetű fiatal nőre, aki most már a vagon egyik selyem ülésén ült. Égszínkék szeme az övébe vájt. Az ifjú úgy érezte, a lány vár valamire, így csak fejét biccentve odaköszönt neki, de az nem is viszonozta a gesztust. Végül a fiatal nő törte meg a közéjük telepedett, feszült csendet. – Remélem, nem okoz majd csalódást, se nekem, sem Júliának. – A költőnek torkára fagyott a szó. Értetlenül nézett a szemben ülőre, azon törve a fejét, vajon honnan tudhatott lelkének legfontosabb darabjáról, kihez úgy visszavágyik. A lány elővett egy piros kötésű füzetet és elé tartotta, de mikor ő érte nyúlt, a szőke visszakapta a kezét. – Alkut ajánlok. – A férfi megrökönyödve válaszolt. – Bevallom, még sosem találkoztam önhöz hasonló teremtménnyel. Először betör a kocsimba, majd feltár, mint egy ezerszer olvasott könyvet, és olyan egyezségre kényszerít, amit muszáj lesz elfogadnom. – Utazótársa erre elmosolyodott, bár a szeme nem árult el örömöt. Egymás szemébe meredve ültek egy pár percig. – Azt akarom, hogy Ön szónokoljon. – Az ifjú elképedt a lány szavain, de komoly arckifejezést öltött magára. – Cserébe odaadom kedvese naplóját – mondta utazótársa, és ellágyult jeges tekintete, majd még mielőtt ő megszólalhatott volna, kezébe nyomta a piros füzetet. A szőke felállt, ahogy a vonat lassulni kezdett. Lesimította a ruhája alját és az ajtóhoz lépett. A vonat nagyot fékezett és megállt Pesten. Felszedelőzködött az ifjú is, és a folyosón végigsétálva megálltak az ajtónál. Az utasok tolongva ereszkedtek le a lépcsőn. A csinos nő előtte lépett le a vonatról, emberfeletti kecseséggel. Belesétált a tömegbe, de mielőtt teljesen eltűnt volna, tekintete megtalálta a költőjét. – Rajta magyar! – mondta, és Petőfi elméjét, mintha akkor látott volna élesen először, ellepték a gondolatok.
2025, Egyiptom:
Ráérősen sétált fel a könyvtárhoz vezető lépcsőn. Kezében egy könyvet szorongatva, a borítón ez állt: A Múzsa, írta Jessie Burton. A lapokat megsimítva kellemes emlékek törtek a felszínre. A hatalmas könyvtár kövei hideget árasztottak magukból az afrikai melegben. A különböző fajta citrusok és pálmák zölden nyúltak az ég felé. A sivatag közepén oázisként állt a régi épület. A lány elért a kétszárnyas ajtóig, mely nagy nyikorgással kitárult előtte. Végigsétált az aranyozott folyosón, lépteit halk vízcsobogás kísérte. A történelem tévedett, mikor azt állította, hogy a Muszeion véglegesen elpusztult. A benne rejlő rengeteg történet életben tartotta. A lángok lehet, hogy hamuvá perzselték a könyveket, de a Múzsát nem égették meg, hisz nem evilági lény volt. Ott állt a csarnok közepén és befogadta az antik hely erejét. A plafonon díszelgő festményt nézegette. A kép közepén egy lány állt, szőke tincsébe lágyan belekapott a szél. Hűvös kék szeme, pont az övébe nézett vissza. Körülötte megannyi ismerős táj mozaikja terült el. Néhol egy-egy ismerős árnyék is feltűnt a festményen. Elemelte a tekintetét az emlékekkel teli vászonról és felmérte a hatalmas helyiséget. Könyvesszekrények sorakoztak a fal mentén, de olyan magasan, hogy a szem el sem látott a legfelső polcig. Magához ölelve a könyvet a Múzsa közelebb lépett az egyik sorhoz, majd behelyezte az iratot két hasonló kötet közé. Ahogy helyére csúszott a hiányzó darab, ismerős bizsergés fogta el, meleg szellő kíséretében. Megfordult, és mögötte a terem csordultig telt élettel. Régen látott barátok, Homérosz, Dante, Dosztojevszkij, és sok más arc telítette meg a termet, őszinte mosolyuk meghatották a lányt. Jó úton járt, és ideje volt továbbmenni. A kijárat előtt megállt, és kék szeme megállapodott az ajtón terjeszkedő világtérképen. Majd annak egyik pontján lágy arany fény gyúlt és egy cirádás nevet vésve ki is hunyt. A Múzsa ajkain ez természetesen csengett, ,,Krasznahorkai’’. Az ajtó erre lassan kitárult, egyenesen Berlin kavargó utcáira vezetve őt.
9-12. oszt. vers kategória
Kiemelt 1. díj: Veres Réka Noriko (Kölcsey Ferenc Gimnázium)
A prizma
Még a múlt héten,
vagy talán azelőtt,
jöttem hazafelé a dombon,
a kavicsok között kirajzolódva a mindennap,
és vakított a fény,
mintha valaki engem, mint hangyát,
értelmetlen porszemet,
nagyítóval próbálna felperzselni,
és a szemüveglencsémen
tündérként csillant meg a fehérség,
mintha egy saját napom lenne,
pont itt, az orromon csücsülve,
és feltartottam a kezemet a nap elé,
hunyorogva tekintve le a domboldalon,
nehogy nyúlüregbe esve törjön nyakam,
vagy valami hasonló szerencsétlen vég érjen,
és akárhogy próbáltam,
a fény csak-csak briliáns maradt,
smaragdot meg rubintot égetve a szemhéjam mögé,
ami máskor, lehet, még gyönyörrel is töltene el,
és ahol a földet érte,
a szivárvány árnyalataival takarta be,
kék és zöld kavicsok omlottak porrá
a kopott cipőorrom alatt,
és a búzakalászok, mikor feléjük fordultam,
vörösek voltak, és lilák,
mintha elfelejtettek volna, miből is vannak,
vagy kicsodák,
és szerintem szépek is voltak, és nem tudom,
hogy miért mindig csak aranyszínűek lehetnek,
hogyha egyébként így festenek más árnyalatokban,
és szerintem ez nem igazság,
de ugyebár egyedül voltam ott, a domb tetején,
sárgás-barna égen bolyhosodó moha-pamacsok alatt,
és csak én láttam a fekete gumitalpam alatt
elhajló tejfehér fűszálakat,
és a kezemet leeresztettem a fejem felől,
és tovább indultam a barna földön,
ami szürke aszfaltba torkollott,
a sárgára mázolt ház felé,
és végig a tenyerem közepén tátongó
furcsa lyukat figyeltem.
