Lezárult az „Így írunk mi a Hatkerben!” kerületi szépírói verseny, amelyet már 9. alkalommal írt ki az Eötvös10-et üzemeltető Terézvárosi Kulturális Közhasznú Nonprofit Zrt. Ebben az évben a pályázati kiírás tematikus megkötést is tartalmazott: a beküldött műveknek valamilyen módon kapcsolódniuk kellett az idén 150 éves Andrássy úthoz.
Vers és próza kategóriában, három korcsoportban összesen 28 alkotás érkezett 27 pályázó diáktól, két általános iskolából – a Bajzából és a Derkovitsból –, három VI. kerületi középiskolából: a Kölcsey Ferenc Gimnáziumból, a Szinyei Merse Pál Gimnáziumból, a Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézményéből, valamint két Terézvárosban lakó, de nem itt tanuló diáktól.
A beérkezett alkotásokat háromtagú zsűri bírálta el:
Kuczkó Andrea, a Körúti Könyvtár vezetője, Sárhelyi Erika költő és Tallér Edina író
A díjátadó ünnepséget április 14-én, kedden 11 órától a magyar költészet napja alkalmából rendezett program, a Komp Kollektíva VersZene c. előadása előtt tartjuk az Eötvös10 színháztermében.
A díjakat és ajándékokat Soproni Tamás, Terézváros polgármestere és Szebeni Dóra, az Eötvös10 igazgatója adják át: az 1. helyezettek 10.000 Ft-os, a 2. helyezést elért diákok 7.000 Ft-os, a 3. díjban és a különdíjban részesült pályázók pedig 5.000 Ft-os, az Írók Boltjában beváltható könyvutalványt kapnak ajándékba.
Az első díjat nyert alkotások az Eötvös10 honlapján (www.eotvos10.hu) olvashatók.
A 2026-os „Így írunk mi a Hatkerben!” kerületi szépírói verseny díjazottjai:
| 5−6. oszt. vers kategóriában | ||||||
| Díj | Név | Oszt. | A mű címe | Iskola | Tanár neve | |
| Különdíj | Bende Blanka | 6. | Az Andrássy út | Budapest VI. Kerület Bajza Utcai Általános Iskola | Pap Rozália | |
| 5−6. oszt. próza kategóriában | ||||||
| Különdíj | Tisza Panka | 6. | A kis szoborfiú | Budapest VI. Kerületi Derkovits Gyula Általános Iskola | Halász Margit | |
| 7−8. oszt. próza kategóriában | ||||||
| Díj | Név | Oszt. | A mű címe | Iskola | Tanár neve | |
| 1.díj | Bálint Rebeka | 7-8. | Egy magyar lány naplója a magyar-piréz háború idejéből | Budapest VI. Kerület Bajza Utcai Általános Iskola | Hornisch Bálint Péter | |
| 2.díj | Magyar Bálint Miklós | 8. | 150 másodperc | Bajza Utcai Általános Iskola | Ravasz Ágnes | |
| 9−12. vers kategóriában | ||||||
| Díj | Név | Oszt. | A mű címe | Iskola | Tanár neve | |
| 1.díj | Miklán Balázs | 12. | Kávéházban | Szinyei Merse Pál Gimnázium | Bakó Dorottya; Sebők Zoltán | |
| 2.díj | Nagy Flóra | 9. | Macskakő- részlet | VI. kerületi lakos, iskola: Berzsenyi Dániel Gimnázium | ||
| 3.díj | Veres Réka Noriko | 12. | Koptatott Kövek | Budapest VI. Kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium | Hortobágyi Katalin | |
| Különdíj | Urbán Liliána Dorina | 9. | Túl a Gondolaton | Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézménye | Kovácsné Glózik Inez | |
| 9−12. próza kategóriában | ||||||
| Díj | Név | Oszt. | A mű címe | Iskola | Tanár neve | |
| 1.díj | Sümegi Odett | 12. | A kísérlet | VI. Kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium | Miske Emőke | |
| 2.díj | Reichardt-Varga Réka | 12. | Szürke folt… | VI. Kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium | Hortobágyi Katalin | |
| 3.díj | Maraffai Flóra Auróra | 9. | Az Andrássy út fája | Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézménye | Bálint Edit | |
| Különdíj | Horváth-Sáfár Anna | 10. | Egy szobor sétája | Teleki Blanka Gimnázium, terézvárosi lakos | ||
Az I. helyezettek munkái:
9-12. oszt. próza kategória
- helyezett: Sümegi Odett (Kölcsey Ferenc Gimnázium – 12. évf.)
A kísérlet
Isten unatkozik.
A férfi már megszokta az ébredésekor őt fogadó sötétséget. A nap ma reggeli fehér fénye most elvakította. Hunyorgott, összeráncolta a homlokát. Felsóhajtott. Fáradt volt, tegnap későn feküdt le, a barátaival szórakozott. Felidézte a múlt estét, de rájött, semmi kiemelkedő nem történt. Iszogattak, panaszkodtak a munkatársaival.
Majd felkelt, elkészült, elindult a munkahelyére. Olyan volt, mint az összes többi munkatársa. Egy irodában dolgozott, számokat gépelt, adatokat rendszerezett, amik egy ismeretlen embert tettek gazdaggá. Nem volt kiváló, csak átlagos. Elég. Elég a munkához, elég a normálishoz, elég az élethez. Egész életében ismerte a szegénységet. Olyan volt, mint a nevetés, aminek sosincs vége. A biztonságot választotta. Ezért került oda, ahol most van. Az, hogy megérte-e, olyan kérdés volt, amit sosem tett fel magának.
Fél óra sétára dolgozott az otthonától. Mindig ugyanúgy ment, végig az Andrássy úton, elhaladt a gyönyörű, régi villák mellett. Egyszerre volt édes és fájdalmas rájuk nézni. Néha azon kapta magát, hogy szégyent érez.
Megérkezett, bement az épületbe. Ma még meg sem szólalt. Leült az asztalához, a munkatársai beszélgettek, de őket nem ismerte. A barátai a következő emeleten dolgoztak. A zaj megfejthetetlenné vált, nem is figyelt rá. De egészen megnyugtató volt, szinte körülölelte. Hozzákezdett a munkához, ami nem igényelt különösebb koncentrációt, de pont eleget, hogy lekösse a figyelmét. Mintha az elméje két fázis közé szorult volna. Éppen annyira használta, hogy nem tudott másra gondolni. És ez egészen jó volt. Nem tudta, miért. Ebédszünetben megebédelt, ismét dolgozni kezdett. Ismét sötét lett. Lejárt a munkaideje, úgyhogy felállt és kiment az épületből. A cipőjét bámulta, várta a munkatársait. A cipője már kopott volt, újat kellett volna vennie.
Feleszmélt, mikor meghallotta őket. Már elmentek mellette, nem vették észre. Utánuk ment, odaköszönt nekik, de éppen az egyiküket hallgatták, aki a tegnap esti lányról beszélt. Ő is hallgatni kezdte, mellettük sétált. Megérkeztek a bárhoz. Az első munkatársa bement az ajtón, ő következett. Elindult, de mielőtt belépett volna a második átsétált rajta. Megtorpant. Nem érzett semmit csak látta. Fáradt. Biztos csak túl fáradt, rosszul látta. De akkor a következő is átsétált rajta majd az utolsó is. Mind bementek. Lefagyott. Egyikük sem nézett rá, még egyikük sem nézett rá, gondolta. Nem tudta mit csináljon, döbbenten állt. Aztán dühös lett. Hogy nem vették észre, hogy lehetnek ilyen figyelmetlenek. Felemelte a lábát, belépett, utánuk sietett. Félhomály volt és nagy tömeg. Azt hitte nehéz lesz átverekednie magát rajtuk, de mintha ott sem lettek volna. Átsietett közöttük. Megállt a munkatársai asztala előtt, a szemükre vetette, hogy mit csináltak. Különös volt, hogy ezt tette, utálta a konfliktust. Azt mondta, talán, ha egyikük eltűnne, ő tudná milyen érzés volt, ami vele történt. És az egyikük eltűnt.
Hátrahőkölt. Egy ember, az előbb létezett, aztán már nem. Ő tette, arra gondolt, megölt egy embert. Ösztönösen félni kezdett, de, senki nem jött, hogy bilincsben vigye el. Valójában senki még csak rá sem nézett, a munkatársai tovább beszélgettek egymással. Körülnézett, kétségbeesés volt a szemében, de nem mert megszólalni. Kimenekült a fülledt helységből. Az esti hideg belemart a bőrébe, de jó érzés volt. Forgott a feje, próbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjon. Elindult, óvatosan ránézett az emberekre. Aztán már az arcukba bámult, egyre gyorsabban ment. Szinte már futott, hadonászott a kezeivel. Muszáj lennie valakinek, aki nem őrült meg, aki észreveszi őt. Addig nem áll meg, amíg nem talál valakit. Órákig rohant, még csak ki sem fulladt. Felnézett az égre. A csillagok nem látszódtak, túl erős volt az utca fénye. Már évek óta nem látta a csillagokat. Újból körbenézett. Teljesült, amit mondott, jutott eszébe. Talán segíthet magán, csak meg kell szólalnia. Kinyitotta a száját. Vegyetek észre, mondta. Semmi nem történt. Újra kimondta most hangosabban. Majd újra és újra. Ordított. Bárhogy próbálkozott, nem történt meg az, ami a bárban. Nevetséges, hogy egyáltalán, arra gondolt, képes lehet rá. Az biztosan csak egy tévedés volt, az, ami, történik vele csak egy tévedés. Csak várnom kell, úgy mondogatta, mint valami mantrát. Mint egy kívánságot, amit, ha elég erősen akar teljesül. Hajnalodni kezdett és még mindig ugyanazt a három szót ismételgette. Az emberek körülötte még mindig nem mentek haza. Szórakoztak. Túl nagy volt a zaj, úgy érezte megőrül tőle. Legyen már csend, kiáltotta tágra nyílt szemekkel dühösen. És akkor csend lett.
Mintha megállt volna minden, csakhogy valójában nem. Mindenki folytatta, amit csinált, csendben. Az üvegpoharak megálltak, mielőtt összekoccantak volna, a léptek lelassultak, hogy ne adjanak hangot, az autók motorja leállt. Csak ültek benne. Megállt a forgalom és az emberek csak ültek és maguk elé meredtek, kezük a kormányon. Körülötte némán mozogtak a szájak, az emberek némán nevettek egymásra. Olyan volt, mint egy álom. Kitisztult a feje.
Halk zongoraszó szólt. A család éppen reggelizett a hatalmas, díszes ebédlőben. Két kisgyerek, az édesanya őket hallgatta, az apa újságot olvasott és szivarozott. A férfi leült melléjük. Ez a család volt a kedvence a villák lakói közül. Voltak régimódi, morcos öregurak, ambiciózus üzletemberek, öntelt tudósok, gyönyörű színésznők. De ez a család szívet tépően átlagos volt. Az épületet belengték a szép emlékek, amiket már mind végignézett. Nem számított, mindig ide, ebbe az időbe tért vissza.
Nem tudta mennyi idő telt el azóta a nap óta, néhány hónap után abbahagyta a napok számolását. Az ismerősei megöregedtek, ő viszont ugyanúgy nézett ki, mint akkor. Az idő folyékony lett, hajlítható. Mint ahogy minden más is. Kiismerte a létezése szabályait és az új játék a lehető legkegyetlenebb határt húzta meg. Bármire képes volt, teljesült az akarata. Először jó érzés volt, egyre nagyobb és nagyobb dolgokkal kísérletezett. De azzal, amire nem képes már az első nap szembesült. Kilépett a fajtája valóságából, nem tudta őket elérni. Csak az életüket befolyásolhatta. Idővel egyre kegyetlenebb lett, durvább és durvább világokat teremtett. Végül visszatért ahhoz, ami valamennyire még önmagára emlékeztette.
Most fogadást tartottak, a villa megtelt fényűző ruhákba öltözött emberekkel. Kellemes volt az elmosódó beszélgetések hangja. A vendégek között sétálgatott. A gondolataiba merült. A hatalomnak, az alkotásnak nem volt többé értelme. A mámor, a fájdalom, a düh érzései már mind túl ismerőssé váltak. Többé nem töltötték be szerepüket, úgy ahogyan korábban. Csak az unalom maradt. Tudta, látta, birtokolta, azt, amit ezek az emberek nem és mégis…
Isten csalódik.
9-12. oszt. vers kategória
- helyezett: Miklán Balázs (Szinyei Merse Pál Gimnázium – 12. évf.)
Kávéházban
I.
Azon esten is bent ülhettem az ablaknál,
szemben, a tükörben megcsillanván
a függönycsíkos tapéta lomha dohányzó
élményét virrasztotta bennem, míg kinn fújta
a fáradt diákot játszó decemberi szellő a város terézi,
szecessziós íveit s rajtuk a szellő hordta hópor
csillogva játszott az Andrássy út párkányai ezüstjén.
– Azon esten is bent ülhettem, az ablaknál, –
Egyszerű züllött kisdiák voltam, mikor az épület falán
annyit olvashattam, Művész kávéház, és ma is itt bujdosom
előled, mintha a karióti fiú lennék, ki játssza még,
mit utoljára játszani tud: a kinizsi bárót.
– Azon esten is bent ülhettem, az ablaknál, –
A barokk boltíveken kis alakok szaladtak végig,
nevetve, mosolyogva, meg-megbotolva, kezecskéikben
mintha sárgállt volna egy rózsa. Ismerős volt nekem,
tavaly tőlem kapta talán valaki.
– Azon esten is bent ülhettem, az ablaknál, –
Az ajtó barna boltívén csimpaszkodtak az ajtó elé,
csengőcske csüng róla úgy lógva. Néha napján kicsit
csönget, mikor tudom hozzám jöttek. Szerelmes mindkettőjük,
kis szemükön felüt a fény, mikor kapja. Zörgött mindig,
minden órán, ott az ajtó bal oldalán.
– Azon esten is bent ülhettem, az ablaknál, –
Vörös alkonyt harangozva, kabát szára csupa vér. Lesem
némán, minden ablak fényárjában, feketén.
Aznap este sem voltam több Budapesten
senkinél, keress majd meg, vigyél majd el, hogyha látod,
van remény. Törd le száram, köss be párba alkonyatkor s
úgy vigyél. Messzi innen, de majd ide, végzetemkor visszatérj.
– Azon esten is bent ülhettem, az ablaknál, –
II.
Jobbra tőlem,
keskeny pult,
kabátomon
kávéfolt,
Tündököl.
Álmodozva,
széjjel folyva,
belefolyva,
Elmémbe.
Nini, ki jön,
ide csörög,
oda csörög,
Edények.
Ott is mintha,
szemem árja,
elkapdossa,
Szoknyáját.
Sikkes utcán,
kinn a szarka,
libeg-lobog,
fényes farka,
Megvakít.
Budapest
2026.03.
7-8. oszt. próza kategória
- helyezett: Bálint Rebeka (Bajza Utcai Általános Iskola)
Egy magyar lány naplója a magyar-piréz háború idejéből
2030 volt, amikor a pirézek először ránk rontottak.
Mi magyarok hősiesen védtük hazánkat, de hiába. A piréz nép elfoglalta Magyarországot.
16 éves voltam, nem tudhattam, hogy ennek ilyen vége lesz. Kiléptem a házunkból az Andrássy úton, szertenéztem, és minden ház lángtengerbe volt borulva. Sikítozás és sírás hangját hallottam. Egy asszony épp egy vad piréztől menekült, de hiába. Tudom, hogy nincs esélye a túléléshez. És én? Csak állok ott. Nem tudom miért nem keresek magamnak valami búvóhelyet. Miért nem avatkozom a harc közbe? Fogalmam sincs. Vajon mit csinálna Mátyás király? Na ja, lövésem sincs. Aztán előre lépek, mert egy hang csapta meg a fülemet.
Egy csecsemő sírása volt az. Körülnéztem és ott volt mögöttem egy baba a bölcsőjében.
– Meg kell mentenem. – gondoltam, és odamentem hozzá. Olyan 3 hónapos lehetett. A pillanat hevében felkaptam, hogy búvóhelyet keressek maguknak. Tudtam, hogy az anyukája már sosem fogja megtalálni, így rajtam a felelősség, hogy megvédjem, elvégre nem hagyhatom csak úgy ott a lebombázott utca közepén! Futottam ahogy csak tudtam, majd megláttam egy csatornát.
– Tökéletes! – mondtam. Bementem és leraktam a babát, majd rádöbbentem, hogy mit is tettem. Hogyan fogom én eltartani ezt a csecsemőt, ha még magamnak is alig találok ennivalót? Még szerencse, hogy az erdő mélyén van a csatornánk.
Kimentem óvatosan, hogy keressek két követ, tűz kovácsolásához.
Ha valaki 5 évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy valaha is használni fogom ezt a tűzcsiholó technikát, biztosan kinevetném, és azt mondanám, hogy ez egy vicc. Bár az lenne.
Nagyjából 10 perc múlva sikerült lángot csinálnom a két kővel.
– Végre! Na látod, hogy megy ez nekem! – mondtam a babának. Aztán csak ültünk (vagyis a csecsemő feküdt a bölcsőjében, de ez részletkérdés). Elég nehéz volt megszokni az állott csatornaszagot, de ez a hely bizonyult a legbiztonságosabbnak, a kinti helyzethez képest. Megéheztem, ezért a babával kicsit mélyebbre mentünk a csatornában, hogy amíg elmegye, nehogy rátaláljanak a picire.
Kimentem, majd egy fából szúrófegyvert készítettem, mert más fegyverem nem volt. Kerestem pár bogyót, amit megehetnék. Visszamentem, majd a baba elkezdett sírni.
– Biztosan éhes vagy! – mondtam – Sajnos én nem tudok neked tejet adni, de ezekből a bogyókból talán ehetsz. – Megetettem, és úgy tűnt, hogy ízlik neki.
Így ment ez vagy két hétig, addig, amíg egyszer lépéshangokat nem hallottam.
Nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy egy piréz volt az.
– Most nagyon csöndben kell maradnunk, oké? – súgtam a babának remegő hangon. Úgy hiszem, hogy megértett, mert meg se mukkant. A léptek hangjai egyre távolodtak, míg egyáltalán nem hallottam őket. Semmi sem esett jobban, mint az a megkönnyebbülés, mely átjárta a szívem. Ezután sok ilyennel találkoztunk, de valahogy sosem találtak meg minket. Egy év, majd kettő is eltelt. Legyengültem. A baba is. Az a kis mennyiségű étel, amit ettünk, nem volt elég a szervezetünknek. Főleg úgy, hogy nem is mindig volt esélyem ételt szerezni. Féltem. Sosem tudtam mi vár ránk. A családomat évek óta nem láttam. Aludni is alig bírtam, de mégis… még mindig éltem. A mai napig.
Újból lépteket hallottam. Csöndben maradtunk és vártunk, hátha elmegy, de a hang közeledett. Mintha… bejött volna a csatornába. És tudtam. Megtaláltak.
Napló vége
A lány a babát a háta mögé rejtette. A csatorna zugából már látta a piréz lábát. A piréz katona büszke mosollyal elővette fegyverét. A lány tudta, hogy nincs esélye. Lehunyta a szemét, melyből egy könnycsepp folyt ki. És a katona se szó, se hang célzott, és meghúzta a ravaszt.
